Minden egyes német polgárnak évi legalább 150 eurójába kerül, hogy az új tagállamokat a gyűlölt Brüsszel támogathassa. Az egy magyarra jutó száz eurós uniós befizetés viszont háromszor annyit fial nekünk. Ennek egy részét a kormányfőhöz közeli üzletemberek lenyúlják. Utálkozzunk vagy mondjunk inkább köszönetet?
A miniszterelnök pár napja a szabolcsi Nagygécen kereste fel Bözsi nénit, miután részt vett a közeli Csengeren a tanuszoda ünnepélyes megnyitása alkalmából rendezett ünnepségen, ahol azért migránsozott is kicsit. Nagygéc az a település, amelyet elmosott az 1970-es árvíz, s ahol azóta az idős asszonyon kívül mindössze öten élnek.
A sajátos – egyes vélemények szerint a Rákosi-érát idéző hangulatú – látogatáson az idős asszony jószágait is megtekintette Orbán Viktor, s még a disznókhoz is volt jó szava: „Na, helló, röfik” – mondta igazi műparasztként. És persze gyurcsányoztak is kicsit, hiszen Bözsi néni szerint ő vette el a 13. havi nyugdíjat. De a kormányfő megígérte, ha úgy alakulnak a számok, „ő” megint emeli a nyugellátások összegét.
A néphez leereszkedő miniszterelnök szánalmas erőlködése hamar internetes mémmé vált, ám nekünk más is szúrja a szemünket. A 24.hu fedezte fel: a Brüsszel elleni szabadságharcot folytató Orbán valószínűleg megfeledkezett róla, hogy Csengernek nem túl régen félmilliárdos uniós támogatás jutott. Ebből újítottak fel a városhoz tartozó Nagygécen házakat, a templomot, s ebből futotta a Megmaradás Házára, őrtűzoszlopra, kilátótoronyra és látogatóközpontra. Ha megállítja Brüsszelt, hol gőgösködik?
„A magyar megmaradás temploma épülne fel azokból a márványtáblákból, amelyekre a Kárpát-medence és a világ más, magyarok lakta településeinek egy-egy mondatát, üzenetét vésik fel a tervek szerint az elkövetkező egy évben” – mondta el Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, a kezdeményezést elindító Bayer Zsolt újságíróval tartott közös sajtótájékoztatójukon 2010. június 25-én, s a helyszínnek Nagygécet szemelték ki. Erre az Átlátszó talált rá, emlékeztetve arra is, hogy Bayer szerint Ceaușescu-i falurombolás folyt az 1970-es árvíz után Magyarországon. Más források szerint a térséget leginkább a román oldalon bekövetkezett gátszakadások veszélyeztették, ezért a lakóknak igen kedvezményes feltételekkel biztosítottak lakóházat a közeli településeken. Erről különben – bár kissé ellentmondásosan – Bözsi néni is beszélt Orbánnak. Na, ennek állítottak emléket jó sok brüsszeli pénzen.
Brüsszel az ördögtől való
Most próbáljuk néhány egészen egyszerű számmal megvilágítani, miért kell Bözsi néninek gyűlölnie Brüsszelt. Például azért, mert az unió idei évre tervezett nem egészen 132 milliárd eurós bevételéhez Németország több mint 27 milliárd, Franciaország 20,5 milliárd, Olaszország 15,3 milliárd, az éppen távozó Egyesült Királyság 17,3 milliárd, Spanyolország tízmilliárd, Hollandia 6,7 milliárd eurónyi befizetéssel járul hozzá. Tehát csupán ez a hat állam dobja össze a teljes éves büdzsé több mint hetven százalékát.
Ezzel szemben Magyarországnak alig valamivel több mint egymilliárdba kerül a tagság 2017-ben. Miután a fizetési kötelezettség hetven százaléka a bruttó nemzeti jövedelemtől (GNI) függ – a többi például az átengedett áfából és egyes vámtételekből jön össze –, e tekintetben jobban járunk: miközben az egyelőre még ötszázmillió lakosú EU-ban a magyar népesség aránya két százalék, a hozzájárulásunk az egy százalékot sem éri el. Így idén fejenként nagyjából száz eurót, vagyis kicsivel több mint harmincezer forintot szed be tőlünk Brüsszel.
Ezzel szemben a német polgárok a csecsemőktől az aggastyánokig több mint 330, a franciák 310, az olaszok 250, az angolok 266, a spanyolok 217, a hollandok 390 eurót fizetnek fejenként a közös kasszába. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Belgiumban és Luxemburgban az egy főre eső teher meghaladja az ötszáz eurót.
Már ezekből az adatokból is egyértelmű: meg kell állítani Brüsszelt. S ha valakit ez nem győzött volna meg, nézzük meg azt, miként viszonyul a befizetett összeg a közös kalapból kivett summához. Valamennyit mindenki kap, de a végén kiderül: mely tagállamok a nettó befizetők, s melyek a buli nyertesei.
Az unió a legnagyobb tételt a közös agrár- és vidékfejlesztési politika megvalósítása érdekében osztja vissza – ez a 2014-2020 közötti költségvetési ciklusban több mint ötvenmilliárd euró évente –, s ilyen címen mindenki jogosult támogatásra. A francia vagy német paraszt – mezőgazdasági vállalkozó – éppen úgy, mint a magyar. Csaknem ennyi jut a kohéziós politikára – a lemaradó országok s régiók felzárkóztatására –, amelynek nyertesei viszont egyértelműen a 2004 után csatlakozott tagállamok. A kutatásfejlesztésre, a versenyképesség javítására kevesebbet, évente nem egészen húszmilliárdot szánnak, amin az összes tagország osztozik.
A tényleges helyzet persze ennél sokkal bonyolultabb, de nem érdemes a részletekbe jobban belemenni. Hevenyészett számításaink szerint Németország az EU-tagságon évente akár 10-12 milliárd eurót is bukhat, s ez a nemzeti jövedelmének 0,3-0,4 százaléka. Ami egyben azt is jelenti, hogy minden ottani lakos olyan 150 euróval támogatja az EU kevésbé tehetős tagállamait. A hollandok még ennél is bőkezűbbek, mert nekik fejenként kétszáz eurót is megér évente – ez ott a GNI körülbelül fél százalékát teszi ki – , hogy velünk egy klubba tartozhassanak. Hogyan gondolják, hogy a pénzükért dirigálhatnak nekünk? Orbán ezért időnként kiugrik Brüsszelbe és helyre teszi az okoskodó nyugatiakat.
Amire nyilván minden oka megvan, hiszen – ismételjük – csak az idén valamennyi magyar száz eurót tesz be a közös kasszába. A 2014 és 2020 közötti költségvetési ciklusban ez – miután a hozzájárulás összege a nemzeti jövedelem növekedése miatt emelkedhet – meghaladhatja a hétszázat is. Szóval megvágnak minket fejenként vagy 220 ezer forinttal. Akkor meg ne csesztessenek, hiszen hét év alatt több mint hétmilliárd euró, vagyis 2200 milliárd forint befizetéséről beszélünk.
Legalább háromszor annyit kapunk vissza, mint amennyit befizetünk
A képet persze árnyalja, hogy a hétszáz euró helyett fejenként legalább háromezret visszakapunk. Vagyis befizetünk személyenként 220 ezer forintot, s a ciklus végéig visszajön nagyjából egymillió. Ez minden magyar polgárra olyan nettó 750 ezer forint pluszt jelent. Így hét év alatt keresünk a csatlakozáson akár 7500 milliárd forintot is. Magyarország nettó támogatása ugyanis ebben a költségvetési ciklusban 25 milliárd euró körül lehet.
Tehát – megint csak némi leegyszerűsítéssel – a rendelkezésre álló hazai forrásokhoz képest évente átlagosan ezermilliárd forinttal több juthat az infrastruktúra fejlesztésére, a leszakadó térségek támogatására, agrártámogatásra, munkahelyteremtésre, a közoktatásra vagy az egészségügyre. Ha el nem lopnák azon honfitársaink, akik ezt megtehetik.
Amúgy nem kellene megfeledkezni arról sem, hogy az uniós támogatás a költségvetésben 2013-ban hat és fél százalékos többletet jelentett. De nagyobb időszakot tekintve is legalább 3,5-4 százalékról van szó. Például 2016-ban 1400 milliárdnyi unós támogatással számoltak – évi átlagban ezermilliárd jutna, de a lehívás üteme változó –, ami éppen négy százalékot jelentett. A 2015-ös GNI különben 32 és fél ezer milliárd forint volt, de 2016-ra még nincs végleges adat. Mellesleg a nemzeti jövedelem növekedése – amely tavaly 2,2 százalékos volt – szinte kizárólag az uniós támogatásnak köszönhető.
Elő lehet hozakodni azzal, hogy az EU bővítése új, vámmentes piacokat nyitott meg a nyugati államok előtt. Igen, ez történt. S azt is mondhatják, hogy az uniós támogatás haszonélvezői ugyancsak azok a fejlettebb országok, amelyek cégei bezsebelik a közösségi pénzeket, amikor nálunk valósítanak meg fejlesztéseket. Részben ez is igaz lehet. De az autópályákat, a felújított vasútvonalakat, az élhetőbb köztereket nem veheti el senki tőlünk, ráadásul a kivitelezők zöme magyar vállalkozás.
Sajnálatos persze, hogy a kormányhoz közeli oligarchák zsebét „Brüsszel”, vagyis a nettó befizető tagállamok polgárainak pénzéből tömik ki. Az uniós pénzek jelentős részét a magyar állam osztja szét. Így arról sem az unió tehet, ha a forrásokat elhibázott célokra – díszkutakra, díszburkolatra, alföldi kilátókra – költik, s nem a jövőt jelentő oktatásra, egészségügyre, kutatás-fejlesztésre. De magunkban keressük a hibát azért is, hogy a támogatások felhasználásakor minden többe kerül, mint amennyit eredetileg kalkuláltak, s mint amilyen árat valós piaci körülmények között el lehetne érni – hiszen az "alkotmányos költséget" be kell építeni.
Állítsuk meg Brüsszelt! De akkor mit fognak politikusaink strómanjaik közreműködésével lenyúlni?
