Érdekes jogintézmény került be az új polgári törvénykönyvbe még 2014-ben: ha valakinek a személyiségi jogait megsértik, sérelemdíjat követelhet, s ehhez nem is kell bizonyítania, hogy bármilyen tényleges hátrányt szenvedett el. A Kúria ezt másként gondolja, bár jogalkalmazóként nem írhatná felül a törvényt.

Sajtóperekről szóló híradásokban, de esetenként még súlyos sérülésekkel végződött balesetek kapcsán is gyakran lehet találkozni a sérelemdíj fogalmával. A sérelemdíj a személyiségvédelem egyik eszköze, és olyan esetekben követelhető, amikor valakinek a személyiségi jogain esik csorba, így például a jó hírneve, becsülete, de akár a testi épsége, az egészsége sérül. Nagy vita dúl azonban a jogászok között arról, hogy ez automatikusan jár-e, illetve egyéb körülményektől is függ, hogy a bíróság megítél-e sérelemdíjat.

Volt egyszer a nem vagyoni kár 

A fenti dilemma feloldására a jogalkotó régóta keresi a megoldást. A sérelemdíj elődje a magyar jogban a „nem vagyoni kár” intézménye volt, amelyet még a két világháború között vezettek be. Az ötvenes évek közepén aztán ez természetszerűleg nyom nélkül el is tűnt, hiszen az akkori jog alapvető elveivel szöges ellentétben állt az a felfogás, hogy a szocialista életviszonyok között az erkölcsi értékek pénzre lennének válthatók (III. számú Polgári Elvi Döntés, 1953., Legfelsőbb Bíróság). Már 1978-at írtak, mire a nem vagyoni kárt ismét bevezeti egy Ptk.-módosítás, amely néhány évvel túlélte a rendszerváltást.

E szerint a „károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezíti, illetőleg a jogi személynek a gazdasági forgalomban való részvételét hátrányosan befolyásolja”. (A régi Ptk. 354. §-a.)

A szövegből kiolvasható; a magánszemély károsultnak bizonyítania kellett a bíróság előtt, hogy a károkozó magatartása következtében az élete valamely területén tartós, illetőleg súlyos hátrány jelentkezett. Az Alkotmánybíróság (AB) 1992-ben a Ptk. fentebb idézett szövegét az első mellékmondat kivételével megsemmisítette, azaz a nem vagyoni kár fogalmából már csupán ennyi maradt: a „károkozó köteles megtéríteni a károsult nem vagyoni kárát”.

Az Alkotmánybíróság szerint rossz volt a szabályozás 

Az AB szerint alkotmányellenes, ha a nem vagyoni kártérítést ahhoz a feltételhez kötik, hogy a károsult társadalmi életben való részvétele, vagy egyébként az élete tartósan vagy súlyosan elnehezült-e. Mivel a személyiség sérelme nem feltétlenül mutatkozik meg külső jegyekben, ezért a kártérítést sem indokolt azon az alapon korlátozni, hogy a károsult életében milyen hátrányos változás következett be.

Az ilyen korlátozás oda vezethet, hogy valaki nem kap jogvédelmet abban az esetben, amikor az őt ért hátrány nem bizonyítható vagy akár be sem következett. Az alkotmánybírósági határozat kiemelte továbbá, hogy a szabályozás diszkriminatív is. Az a személy ugyanis, akinek a testi épsége károsodik (például elveszíti valamelyik végtagját), nem köteles külön bizonyítani az életének tartós és súlyos megnehezülését, hiszen ez a közönséges élettapasztalatokból is nyilvánvaló.

Ellenben az, akinek a személyiségi jogait egyéb módon sértették meg – például becsületét, lelkiismereti szabadságát éri sérelem –, bizonyítás hiányában nem jogosult kártérítésre. A határozat legfontosabb gondolata tehát az volt, hogy a személyiségi jogok megsértése már önmagában, minden további hátrány bizonyítása nélkül nem vagyoni kártérítésre ad alapot.

A bírói kar azonban nem osztotta az AB álláspontját. Számukra a nem vagyoni kár csupán egy sajátos kártípus volt és maradt; márpedig egy kártérítési perben bizonyítani kell a kár bekövetkeztét és annak mértékét és persze az okozati összefüggést is. Így a bírósági gyakorlat az alkotmánybírósági döntést követően is változatlan maradt: nem volt elegendő a személyiségi jog megsértésének a megállapítása, hanem bizonyítani kellett azt is, hogy milyen hátrányokat szenvedett el emiatt a károsult.

Ez egy végtag elvesztésekor nem bonyolult feladat, de becsületsértés esetén már problémákba ütközik. Kárként szóba jöhet a rossz közérzettől kezdve a társadalmi élet beszűkülésén keresztül az idegi labilitásig minden elképzelhető következmény – és ezeket bizonyítani meglehetősen körülményes.

Amennyiben a felperes nem mutatott be orvosi igazolást a fellépett tünetekről, illetőleg nem idéztette be tanúként a rokonságát, az ismerőseit, hogy bizonyítsa a „kárát”, a bíróság legfeljebb köztudomású tények alapján (a rágalmazás rossz közérzetet okoz) ítélt meg nem vagyoni kártérítést. Vagyis kijelenthető, hogy a bírósági gyakorlatra semmilyen hatással nem volt az Alkotmánybíróság döntése, mert továbbra is elvárták a sérelmek bizonyítását.

Az új Ptk. más megoldást kínál

És aztán jött 2014-ben az új Ptk., benne a sérelemdíjjal, amely deklaráltan ezen az áldatlan helyzeten kívánt változtatni. E szerint személyiségi jogsértés önmagában olyan sérelem, amely egyéb hátrány bizonyítása nélkül is sérelemdíjra ad alapot. Vagyis itt már nem a külvilágban is tapasztalható „károk” megtérítése áll a célkeresztben, hanem a személyiségi jogok feltétel nélküli védelme.

Az új Ptk. témánk szempontjából fontos rendelkezése így szól: akit „személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért (…) a sérelemdíjra való jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges”.

De azért annak is maradt jelentősége, hogy a sértett életében milyen hátrányok álltak be, mert ezek a megítélt sérelemdíj összegét befolyásolhatják. Vagyis, ha a személyiségi jogaiban megsértett fél még azt is tudja bizonyítani, hogy a hírnévrontás miatt veszítette el az állását vagy emiatt kapott szívrohamot, akkor több pénzre számíthat.

De fontos aláhúzni: ezek a hatások csupán a sérelemdíj mértékét befolyásolják, nem pedig azt, hogy az jár-e egyáltalán az illetőnek. Mert valamekkora összeg biztosan meg kell ítélni neki akkor is, ha ilyen hátrányokat nem tud vagy nem akar bizonyítani.

Az olvasóban persze felmerülhet a kérdés, hogy miért is kap valaki kompenzációt egy olyan hátrányért, amely talán be sem következett? A válasz a személyiségi jogok természetéből fakad. Ezeket mindenki köteles tiszteletben tartani, függetlenül attól, hogy milyen tényleges hátránya származhat a jogsértésből az érintett félnek. Hiszen nem vagyunk egyformák. Vannak, akik egy alaptalan rágalmakkal teli cikk elolvasása után csak megvonják a vállukat, hiszen igazuk biztos tudatában nem zaklatja fel őket a hazugság. Mások összeomlanak, s testi és lelki panaszaik jelentkeznek.

A jogvédelmet viszont nem tehetjük attól függővé, hogy ki miként dolgozza fel a személyiségét ért támadást, hiszen mindannyian egyenlő méltósággal rendelkezünk születésünktől fogva, és egyenlő szintű a védelem is, amely megillet bennünket. Vagyis a személyiségi jogok megsértése maga a sérelem, amelyért kompenzáció jár – a külvilágban tapasztalható vagy nem tapasztalható hátrányoktól függetlenül.

A bíróság tényleg felülírhatja a hatályos szabályozást?

A bíróságok azonban – élükön a Kúriával – továbbra sem így látják. A legfelső bírói fórum álláspontja szerint a sérelemdíj nem automatikus következménye a személyiségi jogok megsértésnek. Előfordulhatnak ugyanis olyan esetek, amikor bár valakinek valóban megsértették például a jó hírnevét, azonban őt emiatt semmilyen nem vagyoni sérelem nem érte, ezért nem jár neki sérelemdíj (BH 2016/241.).

A Kúria ezt arra alapozza, hogy a Ptk. indokolása szerint a sérelemdíj funkciója kettős: egyfelől kompenzáció a személyiségi jogok megsértéséért, másfelől pedig egyfajta – társadalmi rosszallást kifejező – büntetés. És mivel a Ptk. úgy fogalmaz, hogy a sérelemdíj a sértettet ért nem vagyoni sérelemért jár, ezt akként fogják fel, hogy ahol nincs nem vagyoni sérelem – a Kúria felfogásában bizonyítható, külvilágban jelentkező hátrány –, ott nem jár sérelemdíj sem.

Könnyű belátni, hogy ez egyenesen visszavezet a múltba, tehát a nem vagyoni kártérítéshez, ahol a külvilágban nem érzékelhető jogsértések megtorlatlanok maradnak. Ez a kúriai jogértelmezés tagadja a személyiségi jogsértés feltétlen szankcionálását, tehát éppen a sérelemdíj lényegét üresíti ki, és csupán a súlyosabb jogsértések esetén nyújt jogvédelmet a sértetteknek.

De vajon miért jutott a Kúria erre az álláspontra? Meggyőződésünk, hogy nem a Ptk. szövege vagy indokolása alapján, hiszen a jogszabály éppen a fentiekkel ellentétes rendelkezést tartalmaz. A valódi indok egy másik dilemma feloldása lehetett: jelesül, hogy miként kezeljék a bíróságok az úgynevezett bagatell jogsértéseket.

Lássunk egy példát. A család fotókat készít a Parlamentnél, s az egyik felvételen szerepel a háttérben egy turista, aki személyiségi jogi pert indít azon az alapon, hogy nem kérték ki az engedélyét a kép elkészítéséhez. Szeretnénk-e, ha sok ilyen per lenne? Jogsértés-e ez egyáltalán? Ha igen, vajon milyen összegű sérelemdíj jár a turistának? Ezek lehettek a Kúria valódi dilemmái, amikor a fenti álláspontját kialakította.

Nézetünk szerint az ilyen jogeset két módon oldható fel. Az első megoldás, hogy az efféle mindennapos, a közösségben való létezéssel óhatatlanul együtt járó sérelmeket nem tekintjük jogsértésnek. A bíróságok kimondják, hogy az állampolgároknak ezekkel együtt kell élniük, s nem történt személyiségi jogsértés, következésképpen nem jár sérelemdíj sem.

A másik megoldás, hogy még az ilyen csekély súlyú cselekményeket is személyiségi jogsértésnek tekintik, hiszen a turista képmása mégiscsak ott szerepel a fotón. Azonban – figyelemmel az okozott hátrány csekély voltára, és elenyésző hatására – minimális összegű, mondjuk száz forint sérelemdíjat ítélnek meg.

Mindkét megoldás előnye, hogy a hobbipereskedőket elriasztja – hiszen nem vagy csupán alacsony összegű sérelemdíjra számíthatnak, miközben egy peres eljárás költségei igen jelentősek. De a legfőbb előnyük, hogy összhangban vannak a sérelemdíj törvényi szabályaival és céljával. 

Megint a jogalkotónak kellene lépnie

Ugyanakkor egyik megoldás sem problémamentes. Az első esetben bizonyos csekély súlyú sérelmek orvosolatlanul maradnak, dacára annak, hogy a személyiségi jogra vonatkozó szabályok alapján a sérelem kimondható lenne. A másik eset – szimbolikus összegű kártérítés megítélése a csekély súlyúnak vélt jogsértésekért – pedig valójában visszavezet a Kúria jelenlegi gyakorlatához, hiszen a szimbolikus sérelemdíj nem valódi sérelemdíj.

Ezt a dilemmát a jogalkalmazó valahogyan kezelni fogja, hiszen az eljáró bíró egy dolgot bizonyosan nem tehet: azt, hogy nem dönti el az ügyet. Ugyanakkor álláspontunk szerint a bagatell ügyek kérdése a fenti anomáliák miatt nem oldható fel pusztán bírói jogértelmezéssel, így a jogalkotóra vár, hogy egyértelműen rendezze ezt a kérdést.

Ami viszont bizonyos: a Kúria jelenlegi gyakorlata tarthatatlan. Az Alkotmánybíróság egy tavalyi határozatában leszögezte, hogy amennyiben egy ítélet a jogszabályok szövegével ellentétes, úgy az sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot, és az ilyen bírói döntésre megsemmisítés vár.

A Ptk. pedig egyértelmű: ha bekövetkezett a személyiségi jogi sérelem, akkor jár a sérelemdíj. Csak remélni tudjuk, hogy a Kúria módosítani fog a sérelemdíjjal kapcsolatos gyakorlatán, és a jövőben megfelelően alkalmazza majd a hatályos jogszabályt. E nélkül ugyanis a személyiségi jogok védelme nem lehet teljes.