A nagykorú gyermekek kötelesek a rászoruló szüleikről gondoskodni – mondja ki az alaptörvény. De vajon meddig terjed ez a kötelezettség, s lehet-e olyan élethelyzet, amikor a szülő az alkotmányban foglaltak ellenére sem várhat el semmiféle segítséget az utódjától? Ennek próbáltunk utánajárni.

Konkrét példánk: az anya lelépett még a közös gyermek kilenc-tízéves korában, s utána hosszú ideig nem is kereste a kapcsolatot a fiával. Volt házastársának tartásdíjat soha nem fizetett, a gyerek sorsának alakulása iránt semmilyen érdeklődést nem mutatott, s még a születésnapja vagy karácsony alkalmából sem tartotta fontosnak, hogy legalább valamilyen apró ajándékkal kedveskedjék.

Azután négy-öt év is eltelt, amíg az anya is a fia ismét találkoztak, de a helyzet csak annyiban változott, hogy a nő attól kezdve esetlegesen, általában több hónapos kihagyással kapcsolatba lépett akkor már középiskolás gyerekével. Tartásdíjat persze változatlanul nem fizetett, igaz, emiatt per soha nem indult ellene.

Aki önhibájából került bajba, ne reméljen támogatást

Később azután úgy alakult, hogy az asszony szorult helyzetbe került, és az akkor már felnőtt fia folyamatosan jelentős összegekkel segítette, s más módon is támogatta, például állást szerzett neki. Mostanra azonban – bő tíz év után – úgy döntött, nem hagyja többé pumpolni magát, hiszen a már nyugdíjas anya megint milliós adósságba verte magát. Így a törlesztő részletek miatt a különben tisztes – sokak által irigyelhető, csaknem kétszázezres – nyugdíjából sem tud megélni.

De mi a jogi helyzet? A 2012 januárjától hatályos alaptörvény kimondja: a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni. Hogy milyen feltételek mellett? A Ptk. segít az eligazodásban: „rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani, és akinek tartásra kötelezhető házastársa, volt házastársa vagy volt élettársa nincs”.

Így elvileg a volt házastárs lenne köteles gondoskodni korábbi párjáról, ha az bajba kerül. A korábbi családjogi törvény szerint a volt házastárs alapvetően csak a válást követő öt éven belül követelhetett a rászorultsága okán tartást, de a Ptk.-ban ez a határidő már nem szerepel. Mindazonáltal tíz-húsz évvel a házasság felbontása után jó eséllyel senki nem tarthat igényt egykori párja támogatására, mert ha közben bárkivel akár csak élettársi kapcsolatot létesített, az igény jogalapja bizonyosan elvész.

Másfelől az új Ptk. tavaly júliustól hatályos rendelkezése szerint „tartási kötelezettsége áll fenn elsősorban a szülőnek a gyermekével és a nagykorú gyermeknek a rászoruló szülőjével szemben”. Ez tehát mindjárt átalakítja a sorrendet: ha a szülő önhibáján kívül nem képes eltartani magát, főként a gyermekét terheli felelősség azért, hogy gondoskodjék róla.

Ezzel kapcsolatban érdemes azonban leszögezni: „nem köteles mást eltartani, aki ezáltal saját szükséges tartását vagy a tartás sorrendjében a jogosultat megelőző személy tartását veszélyeztetné”. Tehát a szülőtartást megelőzi a saját szükséglet, illetve a saját gyermek szükséglete. Érdekes különben, hogy a gyermektartás esetén más a helyzet, mert a „kiskorú gyermek tartására a szülő a saját szükséges tartásának korlátozásával is köteles”.

Ha valaki önhibájából kerül olyan helyzetbe, hogy nem képes önmagát eltartani, nem jogosult tartásra. Ez lehet az a helyzet is, amikor a tartást igénylő felelőtlenül költekezik, a jövedelméhez képest aránytalanul eladósodik, a javait elkótyavetyéli.

Ha valaki nem törődött a gyerekével, nem is kap tőle semmit

A Ptk. szerint „ha a szülő a tartási, gondozási és nevelési kötelezettségének eleget tett, a gyermek a vele szemben tanúsított kirívóan súlyos magatartás esetén hivatkozhat a szülő érdemtelenségére”. Azt nehezebb megítélni, mit jelent az, hogy valaki a tartásra kötelezhető személlyel szemben súlyosan kifogásolható magatartást tanúsít.

Ezt majd a bírói gyakorlat dönti el, mert a szülőtartással kapcsolatos szabályok alig több mint egy éve léptek hatályba. Úgy fest különben, hogy a szülő-gyermek közötti rossz viszony, a kapcsolat átmeneti megszakadása önmagában nem minősül kirívóan súlyos magatartásnak, a gyermek bántalmazása viszont már az lehet. A tartási, gondozási és nevelési kötelezettségek elmulasztása ugyanakkor egyértelműen kizárhatja a szülőtartáshoz való jogot.

Így aki soha nem fizetett tartásdíjat a volt párjának gondozásában álló gyermek után, s nem vett részt annak nevelésében sem, nemigen számíthat öregségére az utódja segítségére.

A Kúria szerint a szülőtartás nem alanyi jog

Van már olyan kúriai ítélet, amely szerint a szülőtartás tényleg nem alanyi jog. A felperes anya azért került nehéz helyzetbe, mert túlköltekezett: finanszírozta a második házasságából származó lánya ingatlanhitelét és külföldi tanulmányait. Korábban a fiát is hasonlóképpen támogatta, ezért a nő szerint a gyereknek most morális kötelezettsége az anyját támogatni.

Kétségtelen – állapította meg a Kúria –, hogy a felperes megélhetése a havi rendszeres kiadásainak teljesítése után nem biztosított, az asszony azonban magának kereste a bajt azzal, hogy a havi rendszeres bevételének túlnyomó részét nem a szükséges és indokolt megélhetési költségeire fordítja. Az tehát a verdikt szerint érdektelen, hogy valaki a csaknem 370 ezres nyugdíjára bevállal havi majdnem 270 ezres fizetési kötelezettséget, mert a szülőtartás kapcsán csak az indokolt és szükséges megélhetési költségeket lehet figyelembe venni.

Ebben az esetben a nő nem elszórja a pénzét, ráadásul korábban a fiát is támogatta, de miután a nyugdíjának jelentős része nem az indokolt megélhetési költségeire megy el, nem számíthat szülőtartásra. A mi konkrét példánkban másról van szó, az összehasonlítás annyiban mégis érdekes, hogy az anyagi lehetőségeken túlterjeszkedő költekezés nem mentő körülmény.

Felvetődhez persze, hogy mi is a túlköltekezés. Ha valaki egy hűtőszekrényt vásárol hitelre, az része lehet a saját indokolt megélhetési költségeinek. Az viszont már aligha, ha valaki akkora adósságot halmoz fel, hogy amiatt elúszik a lakása, s az ingatlan eladási ára és a tartozása közötti különbséget a fiának kell fedeznie. Na, ebből lett most a példánkban szereplő gyereknek elege, aki tart attól, hogy mindezek ellenére szülőtartásra kötelezhetik. Egy esetleges perben azonban valószínűleg joggal hivatkozhatna arra, hogy az anyja a tartási, gondozási és nevelési kötelezettségeinek a válás után nem tett eleget.

De akkor kié a felelősség?

Más kérdés, mi lesz akkor ezzel a szerencsétlen asszonnyal, aki a romló egészségi állapota okán előbb-utóbb tartós gondozásra szorulhat. Aki a „tartásra rászorult szülő szükségleteinek ellátásáról a tartásra köteles gyermek helyett anélkül gondoskodik, hogy erre jogszabály vagy szerződés rendelkezése alapján köteles lenne, az indokoltan nyújtott ellátás ellenértékének megtérítését az ellátás nyújtásától számított egyéves jogvesztő határidőn belül követelheti a tartásra kötelezhető gyermektől” – mondja ki a Ptk.

Tehát ha a szülő gondozásra szorul, az ezzel kapcsolatos költségei megtérítése érdekében bárki pert indíthat az eltartásra kötelezett gyermekkel szemben. Ez lehet egy szociális intézmény vagy akár a szomszéd is, aki segít a bevásárlásban, a takarításban. Kérdéses persze, hogy ebből mi jön ki. Ha a bíróság megállapítja, hogy a szülő a tartásra kötelezettel szemben annak idején a tőle elvárható alapvető feladatainak sem tett eleget, akkor méltatlanná vált a tartásra, s ebben az esetben nyilván mindenki futhat a pénze után.

Vagyis: egyéb lehetőség híján az állami szociális ellátórendszernek kell gondoskodnia az asszonyról, ha a bank elviszi a nyugdíja jelentős részét, illetve ha a megromlott egészségi állapota okán egyébként sem lenne képes önmaga ellátására. Ez persze a létező legrosszabb megoldás…

(Fotó: index.hu)