Nem mindig hajtják végre az EU tagállamai a magyar bíróságok által kibocsátott európai elfogatóparancsot, miközben erről uniós jogszabály rendelkezik. Nem bíznak ugyanis benne, hogy a körözött személy itt minden esetben emberséges bánásmódban részesülne. Ha így gondolják, csak magunknak köszönhetjük.

Furán hangzik, de nem biztos, hogy át kell vagy át lehet adni egy körözött bűnözőt Magyarországnak – legalábbis az uniós jogból ez következik. Nem csak a jogállami intézmények lebontása, az unortodox gazdaságpolitika vagy éppen a civilek vegzálása miatt lehet tehát baja európai partnereinek Magyarországgal. Sikerült addig eljutnunk, hogy már az is kérdéses,

• átadhatja-e egy uniós tagállam a területén elfogott körözött személyt a magyar hatóságoknak, s
• egyáltalán kiadhatják-e azt, akit Magyarországon az általa elkövetett bűncselekmény miatt tényleges életfogytig tartó büntetés fenyeget.

Tény: az unió alapjogi chartájából, valamint az emberi jogok európai egyezményéből egyértelműen következik, hogy az embertelen börtönviszonyok, illetve a tényleges életfogytig tartó börtönbüntetés hazai szabályozása miatt a legelvetemültebb bűnözőt sem kell, bizonyos esetekben pedig nem lehet átadni Magyarországnak.

Európai elfogatóparancs

A helyzet elvileg teljesen szabályozott, amióta az Európai Unió Tanácsának 2002-es kerethatározatával bevezették az európai elfogatóparancs jogintézményét. Ennek lényege, hogy amennyiben valamelyik tagállam európai elfogatóparancsot bocsát ki, azt az összes többi tagállam érvényesnek tekinti, s ha a keresett személyt valahol elfogják, rövid úton át is adják annak az országnak, amely őt keresi. Az uniós tagállamoknak általában a saját állampolgárukat is ki kell adniuk, ha ellenük valahol elfogatóparancsot adtak ki.

Az ötlet az Európai Tanács 1999-es tamperei ülésén született meg, s a cél az volt, hogy az Európai Unió a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségévé váljék. A később született kerethatározat szerint a bűnözök szabad áramlását a bírósági határozatok szabad áramlása kíséri, ezzel biztosítva, hogy az igazságszolgáltatás mindenkit utolérjen, bármerre megy az EU-n belül.

Ezért a nemzetközi kapcsolatokban szokásos kiadatási eljárást lényegesen egyszerűsítették. Így a tagállamok igazságügyi hatóságai – vagyis bíróságai – közvetlenül vannak egymással kapcsolatban, tehát nem kell a központi hatóságra, az igazságügyi minisztériumra várniuk, mert az átadáshoz nincs szükség politikai döntésre, vagyis a miniszter jóváhagyására.

Jogalkotási baki

Ezt a kerethatározat valamennyi tagállamnak át kellett ültetnie nemzeti jogrendjébe. Nálunk már ez is gondot okozott. Egy motorost gázoló román kamionos ellen a Mátészalkai Járásbíróság még 2015 márciusában európai elfogatóparancsot bocsátott ki, és erre vonatkozóan figyelmeztető jelezést helyeztek el a Schengeni Információs Rendszerben is. Gyorsan meg is lett az eredmény: néhány nappal később a kamionost Romániában elfogták és a kolozsvári bíróság elé állították, amelynek az átadásról kellett volna határozni.

A bíró azonban nagyon alapos ember lehetett, mert kiszúrta, hogy az európai elfogatóparancs kibocsátását Magyarországon nem előzte meg nemzeti elfogatóparancs kiadása, miközben ezt a kerethatározat egyértelműen előírja. Az ügyben eljáró bíró az Európai Unió Bíróságától kért jogértelmezést előzetes döntéshozatali eljárás keretében.

Luxembourgban pedig kimondták: az európai elfogatóparancsot ebben az esetben nem lehet végrehajtani. A jogalkotó gyorsan módosította is a hazai szabályozást, és idén január 1-je óta előbb ki kell adni a nemzeti elfogatóparancsot és csak után következhet az európai. Azt, hogy a kerethatározatot miért nem sikerült első nekifutásra pontosan átültetni, az igazságügy háza táján talán tudja valaki. Mindenesetre az elmúlt fél évben sorra vonták vissza a formai hibás európai elfogatóparancsokat a magyar bíróságok.

Hibádzik még más is

A kínos jogalkotási hibát elég könnyű volt orvosolni, de van más súlyos probléma is. A Miskolci Járásbíróság 2014 végén két nemzetközi elfogatóparancsot is kiadott egy betöréses lopásokkal gyanúsított magyar férfi ellen, akit hetekkel később ideiglenes őrizetbe vettek a németországi Brémában. A brémai főügyészség még aznap – ismerve a magyarországi börtönviszonyokat – kérdést intézett a miskolci bírósághoz. Azt szerették volna tudni, hogy amennyiben a gyanúsítottat átadják, melyik büntetés-végrehajtási intézetben tartják majd fogva. A Miskolci Járási Ügyészség viszont csak azt közölte, hogy nem feltétlenül szükséges az előzetes letartóztatás elrendelése, illetve szabadságvesztés büntetés indítványozása.

A férfi német védője ezzel nem érte be, mert álláspontja szerint konkrét válasz hiányában nincs lehetőség a gyanúsított későbbi esetleges magyarországi fogva tartásának körülményeit ellenőrizni. Ezért az elfogatóparancs végrehajtásának megtagadását kérte. Közben megszületett a strasbourgi emberi jogi bíróság ítélete (Varga és társai kontra Magyarország), amelyben elmarasztalta Magyarországot a börtönök túlzsúfoltsága miatt. (A strasbourgi bíróság nem része az EU intézményrendszerének.)

Ez az ügy is Luxembourgban kötött ki. Az unió bírósága megállapította: amennyiben az átadást kérő tagállamban a fogvatartás körülményei általában rosszak, az elfogatóparancs végrehajtása előtt valóban vizsgálni kell, hogy az érintett melyik fegyintézetbe kerül, s ott milyen körülmények uralkodnak.

Az átadásról tehát nem lehet határozni addig, amíg az elfogatóparancsot kibocsátó ország hatóságai nem teszik egyértelművé, hogy betartják az Európai Unió Alapjogi Chartájának 4. cikkét, vagyis az illetőt nem teszik ki megalázó vagy embertelen bánásmódnak. Ebből egyértelműen következik, hogy egy magára valamit adó uniós tagállam legalábbis meggondolja, kit és milyen feltételekkel ad ki Magyarországnak.

És mi van a tényleges életfogytiglannal?

Na, ez az a helyzet, amikor fel sem merülhet az átadás. A kerethatározat ugyanis egyértelműen fogalmaz: ha az elfogatóparancsot kibocsátó tagállamban a keresett személyt életfogytig tartó börtönnel sújthatják, az átadást olyan feltételhez köthetik, hogy az érintett ügyét – a feltételes szabadon bocsátás érdekében – legkésőbb húsz múlva felülvizsgálják.

Nálunk viszont a kötelező kegyelmi eljárásra csak negyven év után kerülhet sor. Ráadásul a strasbourgi bíróság kimondta, hogy ez a megoldás az emberi jogi egyezménnyel is összeegyeztethetetlen, de egyelőre ezt nálunk nem veszi komolyan senki. Pedig a nemzetközi fórum Belgiumot egy konkrét esetben el is marasztalta, amikor olyan államnak adtak ki valakit, ahol tényleges életfogytiglan is kiszabható (Trabelsi kontra Belgium).

Ilyen ügyben az európai bíróság sem dönthetne másként, s a hazai szabályozást már csak azért is érdemes lenne újragondolni, nehogy Magyarország belefusson egy újabb pofonba. Átkozottul kínos lenne ugyanis, ha egy körözött gyilkost nem sikerülne hazahozni a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés egyezménysértő hazai szabályozása miatt. Ennek részleteiről már írtunk.