Kinek a hibája, hogy a Fidesz által az államszocialista időkben elkövetett bűnök kapcsán ígért elszámoltatás elmaradt? Hiába módosítottak az alaptörvényt, hiába fogadták el a lex Biszkut, még azt sem sikerült az ügyészségnek tiszáznia, hogy az egykori belügyminiszter milyen szerepet játszott az 56-os forradalom utáni megtorlásban. A párt láthatóan azóta sem tudta megemészteni a fiaskót. A főügyész továbbra is másokra hárítja a felelősséget.

Látszólag minden feltétel adott volt a kádári államszocialista rendszer nürnbergi peréhez. A régi rezsim egyik emblematikus figurájának jogi felelősségre vonása érdekében a jelenlegi rezsim módosította az alaptörvényt, majd erre alapozva külön törvényt fogadott el. A párt prominensei nyilvánosan megfogalmazták, hogy milyen ítéletet tartanának helyesnek, a lojális ügyészség pedig – korábbi passzivitását feladva – beleállt a történetbe. Még az új idők szavát meghalló bírót is sikerült találni az elsőfokú tárgyaláshoz. A Fidesz és a Jobbik közben pedig egymással versengve heccelte a közvéleményt.

Egyszóval minden készen állt az Orbán-rezsim ideológiai alapvetésének megfelelő eredményt hozó kirakatperhez. A puska azonban visszafelé sült el. Biszkut a főbb vádpontokban felmentették, egyúttal a bizonyítási eljárás során olyan tényekre derült fény, amelyek ellentétesek a párt hivatalos historiográfiájával.

Az 1956-os forradalmat követő megtorlást célzó perek koncepciós elemeit idéző eljárás megrendelői és levezénylői között azóta megy a bűnbakkeresés. Kinek a hibája, hogy a párt a beígért elszámoltatás elmaradásával tovább frusztrálta saját híveit?

Álláspontunk szerint Gellért Ádámnak igaza van, amikor az ügyészség felelősségét veti fel. Ibolya Tibor fővárosi főügyész viszont még mindig másokat okol a kudarcért. Reméljük, nem éri szegényt komolyabb hátrány, ha felidézünk néhány tényt.

Két jobbikos országgyűlési képviselő – a „lex Biszku”-n felbuzdulva – 2012. február 22-én tett feljelentést Biszku Béla ellen, amiért az 1956-os forradalmat követő megtorlási perek megszervezésében belügyminiszterként szerepet játszott. Egyúttal javasolták, hogy a hatóság Kahler Frigyest szakértőként vezesse be az eljárásba.

A feljelentés nyomán a Fővárosi Főügyészség 2012. február 28-án nyomozást rendelt el több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított emberiesség elleni kommunista bűncselekmény és más bűncselekmények miatt. Nem mellékes körülmény, hogy Polt Péter legfőbb ügyész 2012. július 1-jén bízta meg Ibolya Tibort a Fővárosi Főügyészség vezetésével.

A nyomozó ügyészség Kahlert 2012. július 9-én rendelte ki szaktanácsadónak, akinek a terhelt belügyminiszterként az 1956-os forradalmat követő megtorlásban játszott szerepével kapcsolatos kérdéseket tettek fel. A kirendelés szabta kereteken túlterjeszkedve a jogtörténész „A kommunista diktatúra büntető hatalmának működése az 1956-os forradalom és szabadságharc után” címmel 2012. augusztus 1-jén kelt szaktanácsadói véleményében – a témához nem kapcsolódóan – a karhatalom létrehozásáról és a sortüzekről is írt.

Ezt követően fordulat következett be az ügy menetében: 2012. szeptember 10-én a nyomozó ügyészség – a Nyugati téri és a salgótarjáni sortűzben játszott állítólagos szerepe miatt – már háborús bűntett elkövetésével gyanúsította meg Biszkut.

Aznap délelőtti sajtótájékoztatóján Ibolya Tibor megbízott fővárosi főügyész mindenkit megnyugtatott, az ügyészség nem tett le arról sem, hogy Biszkut, aki 1957 és 1961 között belügyminiszter volt, emberiesség elleni bűncselekmény elkövetésével is meggyanúsítsa, amiért befolyásolta az 1956-os forradalmat követő, megtorlást célzó büntetőeljárások kimenetelét. Ebből aztán semmi nem lett.

Maradt a sortüzekkel kapcsolatos gyanúsítás. Ennek alapja Kahler Frigyes nagyvárosi legendákat is feldolgozó szaktanácsadói véleménye, illetve az általa a nyomozó ügyészek figyelmébe ajánlott, a 90-es években lezajlott sortűzperek bírósági aktái voltak. A nyomozó ügyészég 4722 oldalnyi nyomozati anyagot állított össze, de arra sajnos nem volt érkezésük, hogy az akkor még életben lévő Ladvánszky Károly egykori belügyminiszter-helyettest, a salgótarjáni események egyik közvetlen tanúját kihallgassák.

Kahler szaktanácsadói véleményét az ügyészség benyújtotta a bírósághoz, s lényegében a vád is azon alapult. A terv szerint egy klasszikus konstrukciós eljárásról volt szó, amely politikai célokat szolgált volna. Első nekfutásra az ügyészség által előterjesztett bizonyítékokat kritika nélkül elfogadó, meglehetősen igénytelen bírói munka eredményeként elmarasztaló ítélet született: Biszku 5 év 6 hónap szabadságvesztést kapott.

Ezt az elsőfokú ítéletet a másodfok ízekre szedte. Lehet azon vitatkozni, hogy a) helyes volt-e a menthetetlenül rossz elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése és új eljárás elrendelése, vagy b) szerencsésebb lett-e volna, ha a másodfokú bíróság pótolja az első fokon elmaradt bizonyítást és próbálja a bizonyítékokat egy koherens rendszerbe szervezni. (A Kúria utólag született döntése szerint a „b” válasz volt a helyes.)

Azt azonban nehéz vitatni, hogy majdnem mindegy, az első- vagy a másodfokú bíróság munkájának eredményeként állapítják meg az ellentmondásoktól mentes és a logika szabályainak megfelelő, bizonyítékokon alapuló tényállást. Márpedig tény, hogy a megismételt elsőfokú eljárásban felvett bizonyítás – a szakértők mellett tanúk meghallgatása és főleg a sortűzperek iratainak részletes elemzése – eredményeként cáfolni lehetett a vádirat legfontosabb hipotéziseit, így közvetetten a Kahler Frigyes szaktanácsadói véleményében leírt, a jelenlegi politikai kurzus emlékezetpolitikai érdekeit szolgáló állításokat is.

• Így kiderült, hogy 1956. december 4-én a Katonai Tanács tagjai nem a békésen tüntető tömegek provokálására készültek, hanem egy esetlegesen kirobbanó újabb fegyveres támadás elhárításával kapcsolatos teendőket beszélték meg. Ezen az ülésen „tömeggyilkosságok” végrehajtásáról, ezen belül a Nyugati pályaudvar környékére odacsalt fegyvertelen tömeg szétlövéséről szó sem volt.
• A pártvezetés és a Katonai Tanács a fegyvertelen polgári lakossággal szemben megtorló jellegű fegyverhasználatra vagy esetleg sortűz leadására utasítást, tűzparancsot nem adott ki. A Katonai Tanács 1956. december 4-én meghozott döntéseit követően – ám azokkal nem okozati összefüggésben – az alábbi két (vád tárgyává tett) esemény történt az ország területén:
  • 1956. december 6-án a Nyugati pályaudvar mellett az úgynevezett vörös zászlós tüntetésen a karhatalom a kormány mellett tüntetőkkel, illetve a vele szemben is erőszakosan fellépő ellentüntetőkkel történt összetűzés során fegyvert használt, amelynek következtében, de valójában tévedés folytán három személy életét vesztette. A karhatalom ez alkalommal a polgári lakosságra sortüzet nem adott le, a három sértett halála nem szándékos emberölés eredményeként következett be. (Ugyanezt állapította meg az egyik karhatalmista ellen indított büntetőeljárásban a Legfelsőbb Bíróság Völgyesi Miklós vezette tanácsa 2003. február 20-i jogerős ítéletében.)
  • 1956. december 8-án Salgótarjánban a rendőrkapitányság épülete előtt összegyűlt tömegre a város szovjet katonai parancsnoka, Saljupin alezredes oroszul kiadott tűzparancsára adtak le sortüzet a szovjet katonai, majd a magyar karhatalmi erők, amelynek során a magyar karhatalmisták a szovjetek tüzelése után, külön parancs nélkül, tűzpánik következtében kezdtek el lőni a tömegre. Az egy idő után megtorló jellegűvé vált sortűzben 46 ember életét vesztette.

Mindehhez Biszkunak nem volt köze. Ezt már az iratismertetéskor is tudta az ügyészség, hiszen lényegében minden fontos adat – elsősorban a sortűzperekben született ítéletek formájában – ott volt a kezében. Ennek ellenére Biszku ellen valótlan tényálláson és téves jogértelmezésen alapuló vádat emeltek. „Az ügyész ott követte el a vád szerkesztésekor a legnagyobb hibát, hogy nem vette figyelembe a nyilvánvaló tényeket” – fogalmazott a megismételt elsőfokú eljárás bírója.

Ugyanakkor Biszkut a feljelentésben szereplő, a forradalmat követő megtorlási perek lebonyolításában játszott szerepe miatt meg sem gyanúsította a nyomozó ügyészség. Kívülállóként nehéz eldönteni, hogy az ügyészi műhiba elkövetésére Ibolya Tibornak milyen ráhatása volt. Az esküjükhöz híven a politikai elvárásokat semmibe vevő bíróságok jogállamban megengedhetetlen köpködése helyett a főügyésznek ezt lenne érdemes tisztáznia – legalább saját maga számára.

(Fotó: blikk.hu)