A parlamentnek felelős első magyar kormány első miniszterelnöke idén 170. éve adta életét ezért az országért. Talán megérdemelte volna, ha az évfordulóra – a sok egyéb múlhatatlan fontosságú kormányzati beruházás mellett – megmentik az egykori államfő pusztuló kastélyát azok, akik döntéshozóként nemcsak megtehetnék, hanem viselt hivataluknál fogva egyébként kötelesek is lennének rá.

Március idusa van, s mi mindannyian az 1848. évi forradalom és szabadságharc hőseire emlékezünk: többek között Bemre, Deákra, Jókaira, Kossuthra, Petőfire és Batthyányra. A „Haza minden előtt” – idézi a jóval korábban élt Kölcsey Ferencet (persze hivatkozás nélkül) az aktuális ünnephez semmivel sem kapcsolódó, anakronisztikus propaganda. Hiszen olyan jól cseng ez a mondat. A tények nem számítanak, a látszat fontosabb. A konzervatív erkölcsiségre hivatkozó kormány úgyis kevéssé őrzi mindazt, amit összefoglaló néven nemzetnek nevezhetünk, legyen szó akár a hagyományainkról, akár európai és magyar identitásunkról, akár a jövőnkről itt, a Kárpát-medencében.

Hányféleképpen lehet még ártani egy országnak? Gondoljunk csak az 1848-as forradalmi kormány miniszterelnöke, Batthyány Lajos gróf állami tulajdonban roskadozó ikervári kastélyának sorsára. A parlamentnek felelős első magyar kormány első miniszterelnöke idén 170. éve adta életét ezért az országért. Talán megérdemelte volna, ha az évfordulóra – a sok egyéb múlhatatlan fontosságú kormányzati beruházás mellett – megmentik ezt a pusztuló műemléket azok, akik döntéshozóként és tulajdonosként egyébként nemcsak megtehetnék, hanem viselt hivatalukkal együtt járó kötelezettségeiknél fogva kötelesek is lennének rá.

Azok, akik egyébként is a magyar nemzeti érdekek egyetlen letéteményesének, a „mű”-emlékeket tervrajzaik alapján a semmiből is visszaálmodó „országépítőknek” (Koós Károly után szabadon) tartják és mutatják magukat. De nem. A pesti Újépület falai alatt mártírhalált halt első magyar miniszterelnök saját maga számára építtetett, egykor csodálatos kastélya a teljes pusztulás határán áll, méghozzá állami tulajdonban!

Látszólag csak egy épületről van szó, sorsa azonban – az említett évfordulóra is tekintettel – valójában túlmutat önmagán: ez egy kortünet. Tünete egy olyan betegségnek, amelyeket a hivatalban lévő kormány terjeszt, a felszínesség, a demagógia, a butaság, a szándékos rosszindulat és az öncélú hatalomvágy betegségének, amelyre e jobb sorsra érdemes épület gyalázatos állapota mellett számos további jel is utal. De haladjunk csak sorjában.

Az ikervári Batthyány-kastély nem csupán a volt miniszterelnök személye miatt érdekes (aki annak kényelmét sajnos rövid ideig élvezhette), hanem azért is, mert ez a sajátos, reneszánsz villák által ihletett, de még a hazai klasszicizmus végóráiban keletkezett épület az ifjú Ybl Miklós és Pollack Ágoston (a nagy építész, Pollack Mihály fiának) tervei alapján készült, tehát jeles személyek műve is egyúttal.

Alaprajzi és tömegelrendezési sajátosságainál fogva egészen páratlan a hazai épített környezet emlékei között. Ehhez képest az egykor falai közt működött iskola bezárása óta rendkívül méltatlan állapotban van. Először az ezredfordulón privatizálták, azonban a magántulajdonos majdnem másfél évtizedig hagyta üresen állni, míg végül az épület ismét állami tulajdonba került. A legkomolyabb baj azonban csak ezután következett be.

Valamikor 2016-2017 fordulóján ismeretlen (bár a környékbeliek által sejtett személyazonosságú) elkövetők betörtek a kastélyba, kimásztak a tetőre és lefeszegették a központi épületrészt fedő rézlemezek javát, ennek következtében a páratlan mennyezeti festés mintegy harmada szétázott. A csapadékos téli-tavaszi időjárás nem kegyelmezett az ornamentális falképeknek: penész ütötte fel a fejét.

A falképek rendkívül igényesek, páratlanul finom munkák, valódi aranyozást is tartalmaznak, magyar kastélyokban hasonló se nagyon van e korból. Mivel az épületet meglehetősen hanyagul őrizték, a bajt jó ideig senki nem jelentette, rendőrségi ügy sem lett belőle (egy állami ingatlanon elkövetett betörésből!). Gondoljunk csak bele, hogy amikor az átkosban kirabolták Batthyány mauzóleumát a Kerepesi temetőben, még Kádár Jánosban is volt annyi együttérzés, hogy személyesen intézkedett az elkövetők mihamarabbi kézre kerítése érdekében, most pedig semmi nem történt.

Végül kevesek unszolására nagy nehezen annyit sikerült kicsikarni a vagyonkezelőből, hogy legalább az ellopott lemezeket pótolja, de ehhez is majd egy évet kellett várni. A réztetőt tehát már megcsinálták egy ideje, a kastély belseje azonban most is romokban hever. A falképeket sem mentette meg senki – állítólag pénzhiány miatt. Így azok tovább pusztulnak, s ha semmi sem történik, végleg elenyésznek.

Évfordulót ülünk. A magyar nemzet végre törleszthetné sok évtizedes adósságát, és megmenthetné a pusztulástól egyik legnagyobb fiának egykori otthonát. Ehhez pedig – mivel állami tulajdonról van szó – elsősorban állami/politikai akarat kellene. Szégyen, hogy most mégis egy építész szakértő felhívására mi próbáljuk közüggyé tenni azt, aminek normális esetben eleve annak kellene lennie…

Mellesleg egy megjegyzés az épített örökségünkben is testet öltő hagyományainkhoz, identitásunkhoz: március elején a kormány két újabb jogszabály-módosítással ütött óriási lyukat a magyar örökségvédelem süllyedő hajóján. A kormány immár olyannyira „egyszerűsítette” az örökségvédelmi feladatok ellátását, hogy lényegében meg is szüntette azt: ha a polgármester (egy politikus) nem ért egyet az örökségvédelmi szakma képviselőjének (elvileg egy szakembernek) az állásfoglalásával például egy települési rendezési terv örökségvédelmi munkarészei kapcsán, akkor az örökségvédelemért felelős miniszterhez (egy másik politikushoz) fordulhat a szakmai állásfoglalás megváltoztatás érdekében.

A világörökségként védett településeken, településrészeken zajló építkezések engedélyezése során pedig az örökségvédelemért felelős minisztérium véleményének eddig kötelező kikérése mostantól kezdve csupán lehetőség, ha az engedélyező hatóságnak éppen kedve tartja (amely már eddig is gátlás nélkül engedélyezett egy sor aggályos beruházást a Karmelita kolostorban, a Városligetben, de másutt is.).

Erre szokták mondani, hogy a tények ismerete nem zavarja a tisztánlátást. Ezzel csaknem biztossá válik, hogy ne lehessen olyan műemlék, amely az ártó szándékú, szakszerűtlen beavatkozást megúszhatja. Hiszen politikusokra bízzák a szakmai döntést, mintha a döntéshozatal lehetősége egyet jelentene a helyes döntés meghozatalára vonatkozó képességgel is.

Politikusaink immár olyanok, mint Chuck Norris. Mindenhez (is) értenek.

(Fotó: Ikervár község hivatalos honlapja)