Jövő héten szavaz a parlament a családvédelmi akciótervről, amely ellenzéki vélemények szerint kifejezetten a tehetősebbeknek kedvez, szakértők pedig úgy látják, ettől nem nő meg a szülési kedv. Létbiztonság, megfelelő egészségügyi, szociális és mindenkinek egyenlő esélyeket kínáló oktatási rendszer nélkül ugyanis kockázatos gyermeket vállalni.
Kampányidőszak van, s a kormánypártok is készülnek az európai parlamenti választásokra. Ez vélhetően a nagyvonalúnak szánt, de megfelelő egészségügyi, szociális és oktatási rendszer nélkül komoly kockázatokat rejtő családtámogatási – ne szépítsük: „magyarszaporítási” – program bejelentésének időzítése szempontjából sem véletlen.
De milyen problémák is lehetnek itt? Miért nem lehet felhőtlenül örülni annak, hogy a gyermekvállaláshoz a kormány olyan hitellehetőséget ad, amelyet egyetlen korábbi kabinet sem biztosított még? Röviden azért, mert nem mindegy, hogy mi lesz a születendő gyermekekkel. (Csak zárójelben jelezzük: az új házasoknak ígért kamatmentes kölcsönt a múlt század harmincas éveiben egy bizonyos Hitler nevű fasiszta gazember már kitalálta, s ha a pár elég termékenynek bizonyult, a hitelt elengedték. Sokra nem ment vele.)
Kérdés például az, mi történjék, ha a gyermekvállalásért a tízmilliós kedvezményes hitelt felvevő család valamiért – akár önhibáján kívül – nem képes a „kötelezettségének” eleget tenni, s nem születik gyermek? Akkor fizethetik vissza az egészet kamatos kamatostul? Már ha lesz miből a havi nagyjából ötvenezres vagy még nagyobb törlesztésre. Ez nyilván sokakat meggondolásra késztet. Az amúgy az előterjesztésből nem derül ki, hogy ilyenkor mi lesz, mert a kormány később majd rendeletben szabályozhatja a babaváró támogatás címén nyújtott kölcsönhöz kapcsolódó állam kezességvállalás részleteit.
Azután felvetődik, hogy milyen iskolákba járhatnak majd a gyerekek? Erre nézve elég aggasztó Kende Ágnes elemzése: „2017-ben 61 300 forint dologi kiadás jutott egy diákra az állami iskolákban, míg ez az összeg az egyházi intézményekben 160 ezer forint volt. 2018-ban már 55 ezer forint áll majd szemben 200 ezerrel. (...) Az egyházi iskolákban az általános iskolai programokban a halmozottan hátrányos, a hátrányos helyzetű és a sajátos nevelési igényű tanulók kisebb arányban tanulnak, mint amekkora az egyházi iskolákban tanuló összes diák aránya, vagyis úgy tűnik, hogy az egyházi iskolák a szegény régiókban és a kisebb településeken is elsődlegesen a kedvezőbb családi hátterű szülők gyerekeinek tanítását tekintik céljuknak. (...) Egy rosszul és nem hatékonyan működő oktatási rendszer súlyos károkat okoz a gyerekek életében, akik így sokkal nehezebb találják majd meg a boldoguláshoz szükséges lehetőségeiket. Ez pedig kihat az ország fejlődésére és hatékony működési lehetőségeire” – írja Kende Ágnes.
S mi lesz azokkal a magyar gyermekekkel, akiket nem a hitel reményében nemzettek a szüleik? Hiszen a szegény családokban is születnek csecsemők, ráadásul a kilátásba helyezett támogatástól függetlenül rendszerint gyakran több is mint kettő. Ők nyilván öröklik a nyomort és kilátástalanságot. Mellesleg a szegénységben élők körében a tinédzserkorú terhességek száma 2011 es 2016 között emelkedett.
A szegénység a gyermek fejlődésére is alapvető hatást gyakorol éppen a legérzékenyebb életszakaszban. A gyermekkori nélkülözés a hosszú távú lemaradás egyik fontos oka, ami – ha fennmarad – tartósan garantálja az egyenlőtlenségek növekedését, a munkaügyi és az adókból, járulékokból finanszírozott összes többi társadalmi ellátórendszer, elsősorban az egészségügyi, oktatási és nyugdíjbiztosítási rendszer jövőbeli terheinek fokozódását is.
Ezek után azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy egy olyan elképzelés, amely a gyermektelenek munkája után járó nyugellátás mértékét csökkentené a gyermeket nevelőkéhez képest- már ha ez tényleg valós törekvés –, súlyos alkotmányossági aggályokat is felvethet. A munkavégzés mellett gyermeket is nevelők premizálása nem vet fel ilyen aggályokat, az ugyanolyan tisztességes dolgozók munkában töltött évei – végső során a munkavégzés – alapján járó nyugellátásának a megvonása azonban igen. A munkával megszerzett jogokat nem lehet csorbítani olyan ok miatt, amelynek a munkavégzéshez semmi köze!
Ha a kormány előre tekintő támogatásának hála már sikeresen szaporodik és sokasodik is majd a magyar, talán az sem közömbös, hogy hol állunk a világ nemzeteinek azon rangsorában, amelyben az előkelő helyezéseket a tudással összefüggésben osztják. Egy PISA-felmérés adataiból az is kiderül, hogy Magyarországon kevés az igazán jó problémamegoldó tehetség, és sok a leszakadó diák. Az OECD-országokban átlagosan a diákok nyolc százaléka ért el kimagasló eredményt, hat százalékuk pedig nem érte el a minimum szintet sem. Ez az arány nálunk három, illetve kilenc százalék, tehát kevesebb mint feleannyi tehetségünk van és másfélszer annyi leszakadónk. Különösen lesújtóak ezek az adatok szembe vetve az élbollyal: Szingapúrban például a diákok 21 százaléka nevezhető kiemelkedő tehetségnek. Nyilván nem a magyar gyerekek butábbak, hanem az oktatási rendszer rossz.
Aligha lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy 1848 valódi hazafi és forradalmár politikusai emlékének sárba tiprását éppen a Széchenyi István gróf által alapított Magyar Tudományos Akadémia kutatási szabadsága ellen intézett támadással teszi teljessé a kormány. A hivatkozási alap a technológia transzfer hatékonyságának fokozása: „a pénzből tudást, a tudásból pénzt”. Ha elszakadunk az akadémiától, a fordulat akkor is igaz, hiszen a tudás megszerzéséhez már gyermekeink esetében is sok pénzre van szükség, hogy a tudásuk alapján később jó sok pénzt kereshessenek. Ennyit a társadalmi mobilitás valós esélyeiről...
(Fotó: 24.hu)
