Antall József egykori kormányfő igazi államférfi volt, aki nem a hatalom kizárólagos megszerzését, s annak örökös birtoklását, hanem a nemzet felemelkedését tekintette céljának. Akár olyan áron is, hogy nem mindig az őt támogató pártok uralják majd a parlamentet, s nem mindig ő lesz a miniszterelnök. Mindenkinek van mit tanulnia tőle.
A demokrácia alapfeltétele, hogy mindig legyen kormányzóképes, választási győzelemre is esélyes ellenzék, ami a politikai váltógazdaság feltétele, mert e nélkül nincs igazi demokrácia – fogalmazta meg a maga politikai ars poeticáját a rendszerváltozás egyik meghatározó pillanatában, az 1990-es országgyűlési választás két fordulója között Antall József egykori miniszterelnök. Nem gyalázkodott, nem vádaskodott, nem az előző negyven évre mutogatott vissza – pedig lett volna oka rá –, hanem a jövőbe tekintett, ahol a másként gondolkodó nem ellenség, hanem a valódi politikai demokrácia egyik fontos letéteményese.
Antall József igazi államférfi volt, aki nem a hatalom kizárólagos megszerzését, s annak örökös birtoklását, hanem a nemzet felemelkedését tekintette céljának. Akár olyan áron is, hogy nem mindig az őt támogató pártok uralják majd a parlamentet, s nem mindig ő lesz a miniszterelnök. Azóta eltelt egy emberöltőnyi idő, de az egykori kormányfő gondolatai változatlanul érvényesek. A halála előtti napokban például arra is figyelmeztetett: azért szólal meg, mert a NATO-tagságot, a Nyugat-barátságot célzó külpolitikát látja veszélyben. Váteszként látta előre a jövőt.
Érdemes mindebből tanulnunk. Például azt, hogy a Fidesz a választási törvények sokszori módosításával megteremtette a hatalom szinte örökös birtoklásának feltételeit. Nem mellesleg Orbán Viktor azt találta mondani az első kormányzati ciklusában, hogy a parlament ellenzék nélkül is működik. Na, akkor kellett volna kivonulnia az összes ellenzéki képviselőnek a T. Házból. Ne feledkezzünk meg az országgyűlési választási törvény 2012-től hatályos egyoldalú módosításáról sem. Az is okot adott volna határozottabb fellépésre.
De mindazen már túl vagyunk. Asszisztáltunk ehhez az egészhez, de ne tetézzük a bajt azzal, hogy az ellenzék most élveboncolást hajt végre, és saját magában keresi az április 3-i bukás okát. Az összefogás valóban nem hozta meg a várt eredményt, de ennek magyarázatát a hat pártnak csak részben kell önmagában keresnie, mert a NER teremtette feltételek mellett – így a gonoszt másutt kell keresni – legfeljebb minimális esély volt a győzelemre.
Gondoljunk csak az átszabott választási körzethatárokra, a kampányfinanszírozásra, a sok módosított jogszabályra vagy a Fidesz elképesztő médiafölényére, amelynek eredményeként a tőlünk ellopott pénzekből hülyíthettek minket, és elképesztő hatékonysággal közvetíthették az ellenzéket lejárató hazugságokat. A világ csúfsága, hogy az állami televízió öt percet adott a kampány idején az ellenzéknek, de azt is csak reggel nyolc óra előtt, amikor szinte senki nem néz tévét. Mellesleg az óriásplakátpiacot is uralta a Fidesz, nem beszélve a közösségi médiából ömlő kormánypropagandáról.
Kinek is kell szégyellenie magát? Nem az ellenzéknek, hanem az ördögien felépített NER-nek. Ezért a vereség után az összefogásban közreműködő pártoknak nem egymást kellene marniuk, hanem gondoljanak arra az Antall-i gondolatra: a demokrácia alapfeltétele, hogy mindig legyen kormányzóképes, választási győzelemre is esélyes ellenzék. Tessék megteremteni ennek a feltételeit.
Végezetül: Budapest példát mutatott, mert nincs minden veszve. Csekély vigasz, de ez kis gyógyír a szinte begyógyíthatatlan sebre. Van honnan elrugaszkodni, mert örök érvényű versenyzői mondás: kikapni lehet, de feladni soha nem szabad.
(Fotó:.AFP/Boris Horvat. Antall József az MDF-pártközpontban 1990. február 14-én.)
