A „helyi közügyként a települési közösségnek végső soron jogában áll meghatározni azt, hogy a településre kik és milyen feltételekkel települhetnek be” – tartalmazza egy újabb törvénymódosítás. Meg azt is, hogy amikor valaki az ingatlanját eladásra meghirdeti, az önkormányzatot, a szomszédot, illetve az adott település bármely lakóját elővásárlási jog illeti meg. Mi ez? Tényleg végképp szakítani akarunk a civilizált világgal?
A parlament szerdán 141 igen, 41 nem szavazattal, 6 tartózkodás mellett elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely kimondja, hogy a jövőben „a település közössége megakadályozhatja a település lakosságszámának nem kívánt növekedését, valamint felléphet a település nem kívánt társadalmi fejlődési irányával szemben”. E jogszabály szerint az önkormányzat meghatározhatja azt is, hogy kik és milyen feltételekkel költözhetnek be. Navracsics Tibor közigazgatási és területfejlesztési miniszter a parlamenti vitában igyekezett hangsúlyozni, hogy ez csak lehetőség és nem kötelezettség az önkormányzatoknak.
Az új jogi eszközzel – a településvédelemről szóló törvénnyel – Navracsics szerint a közösségek hatékonyabban védhetik meg életformájukat, a kívántnál nagyobb mértékű betelepülés és ingatlanvásárlások negatív hatásaival szemben. A miniszter jelezte: vannak települések, amelyek úgy érzik, bajban vannak, mert a nagy számban beköltözők „elsöprik” a falu- vagy városképet, a település hagyományos szerkezetét. Úgy látja, ez leginkább 300-400 települést érint a budapesti agglomerációban, a Velencei-tó, a Balaton és egyes nagyvárosok környékén.
Korábban magam is többször hangsúlyoztam: a parlamenti törvénygyár selejtek tömegét állítja elő, immár sorozatban. Ez a mostani újabb eklatáns példája a kodifikáció terén tapasztalható dilettantizmusnak. Kezdjük azzal, hogy egy-egy településen meghatározott számú ingatlan található, és azok számának növekedése nélkül a lakosság száma sem emelkedhet ugrásszerűen. Nézzük például Érdet: ott 1990-ben 41 ezren, 2023-ban már 73 ezren éltek. A „bevándorlók”, „jöttmentek” bizonyára nem a már meglevő lakásokba költöztek be tömegesen, hanem megépítettek számukra vagy tízezer új lakóingatlant. Dunakeszin pedig 1990-ben 25 ezren, 2023-ban 43 ezren laktak. Az általunk talált legfrissebb adatok szerint ott a lakások száma most 17 ezer, ahol csupán 2000 és 2004 között több mint 2600 lakáscélú beruházás valósult meg. Mindez vélhetően a tudatos településfejlesztési politika részeként történt.
Legalábbis reményeink szerint, mert könnyen lehet, hogy senki nem gondolt bele például abba, hogy a mezőgazdasági célú területek belterületbe vonása, felparcellázása és építési telekként történő eladása milyen következményekkel jár. A közművesítés, az úthálózat kialakítása, a növekvő számú lakosság közszolgáltatások iránti igényeinek kielégítése súlyos terheket jelent. Azon visszamenőleg azonban nem lehet segíteni, ha mondjuk a vízhálózat korlátozott kapacitása miatt a túlnépesedett agglomerációban beköltözési tilalmat rendelnek el. A már meglevő tulajdonosok nyilván másban – a közszolgáltatások színvonalának emelésében – reménykednek.
A további népességnövekedés megállítására a megoldás adott: az önkormányzat a település tervszerű, fenntartható, valamint gazdaságos fejlesztése és üzemeltetése érdekében, a település egészére integrált, stratégiai és területi alapú, a környezeti, természeti, táji, társadalmi és gazdasági adottságokra építő, a településrendezést elősegítő településfejlesztési tervet készíthet. Ezzel megakadályozhatják a lakosság számának emelkedését, amihez csak annyira van szükség, hogy ne tegyék lehetővé további lakóingatlanok építését.
A meglevő lakóházak értékesítését, a „betelepülők” vételi jogát azonban nem korlátozhatják, miként az is abszurd, hogy amikor valaki az ingatlanját eladásra meghirdeti, az önkormányzatot, a szomszédot, illetve az adott település bármely lakóját elővásárlási jog illesse meg. Ez akkor is igaz, ha belevették az „alaptákolmányba”, hogy a „tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog gyakorlása nem járhat Magyarország helyi közösségei önazonossághoz való alapvető jogának sérelmével”. Ám egy hetvenezres – néhány évtizede még csak negyvenezres – városban vajon mit jelent a helyiek önazonossága? Ennyit a normavilágosságról.
A miniszter szerint ez a probléma főként a budapesti agglomerációban, a Velencei-tó, a Balaton és egyes nagyvárosok környékén jelentkezik. Ennek orvoslásához azonban nem kell egy újabb ostoba jogszabály. Éppen elég, ha a „megtelt” táblát kitevő önkormányzatok nem alakítanak ki újabb építési telkeket. Ezt felelős városvezetők már megtehették volna korábban is. De inkább ész nélkül parcelláztak, és kaszáltak a telkek értékesítésén, nem számolva e folyamat jövőbeni következményeivel.
Végezetül: „Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához” – mondja ki az Emberi Jogok Európai Egyezménye. Amennyiben bárkit korlátoznak ingatlanja hasznosításában – bérbe adásában vagy eladásában –, illetve a vevőt a megszerzett lakása birtokba vételében, megint szembe megyünk a civilizált világgal. A tulajdon szentsége Napóleon Code Civilje óta sérthetetlen.
(Fotó: Facebook – Dunakeszi alagligeti lakópark a semmi közepén)
