Míg 1990-ben fontos közérdek fűződött az ügynökakták teljes nyilvánosságához, ma ez már csak igen korlátozottan igaz. Történészekre kellene bízni, hogy feltárják a Rákosi–Kádár-éra bűneit, amelyekkel tényleg szükséges elszámolni. Szakemberek feladata, hogy a rendszerszintű problémákat feltárják, és – megfelelő bizonyítékok birtokában – nevezzék meg mindazokat, akik a múlt bűneiért valóban felelősek. Esetleg máig fájó személyes sebeket viszont nem szabadna felszakítani, hiszen sok százezer „kisember” szerepelhet így vagy úgy – besúgóként vagy célszemélyként – a nyilvántartásokban.

„Az ügynökakták és a hírhedt mágnesszalagok titkosításának teljes feloldásáról és nyilvánosságra hozataláról egyeztettem Cseh Gergő Bendegúzzal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatójával” – írta Magyar Péter a Facebook-oldalán. A leendő miniszterelnök azt ígérte, az 1956-os forradalom 70. évfordulója előtt egy nappal, október 22-én nyilvánosságra hozzák és kereshetővé teszik a meglévő iratanyagot.

Nézzünk vissza a pártállami időkben keletkezett ügynökakták hányatott sorsára. Az SZDSZ-es Demszky–Hack-féle indítványt 1990 szeptemberében nyújtották be.

• Annak célja: Az egykori III/III-as csoportfőnökség ügynökeinek és hálózati személyeinek kiszűrése a közéletből a zsarolhatóság elkerülése érdekében.
• Hatóköre: A kezdeményezés elsősorban az eskütételre kötelezett közszereplők ellenőrzéséről szólt.
• Sorsa: Az akkori Országgyűlés napirendre sem tűzte a javaslatot, így arról érdemben nem is tárgyaltak.

Pedig akkor még lett volna értelme az átvilágításnak, mert a kormánypártok nem egy tagjáról később kiderült – a nevek mára közömbösek –, hogy együttműködött az állambiztonsági szolgálattal. Egyes kutatások szerint ’56-os forradalmárok, ismert művészek, zenészek, ügyvédek stb. neve is szóba került.

Jó gyakorlatnak lett volna tekinthető az NDK ügynökmúltfeltárása, amely Németországban szigorú közjogi és munkajogi következményekkel járt. Ezt az 1991-ben elfogadott Stasi-iratokról szóló törvény alapozta meg: a jogszabály tette lehetővé a volt ügynökök és hivatásos állományúak bizonyos körben történő módszeres átvilágítását.

• Kötelező ellenőrzés: Bizonyos pozíciók betöltésének feltétele volt a Stasi adatbázisában való lekérdezés. A besúgók listáját ott sem hozták teljes egészében nyilvánosságra, viszont gyorsan léptek, hogy a titkosszolgálat egykori munkatársai, illetve segítőik ne tölthessenek be közhivatalt.
• Azonnali elbocsátás: Ha bebizonyosodott az ügynökmúlt vagy a hivatásos tiszti múlt, az általában elegendő jogalapot szolgáltatott a munkaviszony azonnali, rendkívüli felmondásához, mivel az összeférhetetlennek minősült a demokratikus államrend iránti hűséggel.
• Mi több, az érintettektől megvonták a kiemelt nyugdíjakat, bizonyos esetekben pedig – ha valaki a titkosszolgálat alkalmazottjaként súlyos bűncselekményeket követett el – büntetőeljárást indítottak, és súlyos ítéleteket szabtak ki.

Nálunk az Antall-Boros kormány végnapjaiban, 1994 március 8-án fogadta el a parlament az 1994. évi XXIII. törvényt az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzéséről a demokratikus államélet tisztaságának előmozdítása érdekében A szerint ellenőrizni kellett, hogy egyes felelős beosztást betöltő személyek hivatásos – nyílt vagy „szigorúan titkos” – állományú tisztként teljesítettek-e szolgálatot a volt BM III/III. csoportfőnökségnél, a rendőrség államvédelmi osztályánál stb. A felsorolt szervek részére adtak-e a hálózati feladatok vállalására vonatkozó, saját kezűleg aláírt nyilatkozatot, és adtak-e jelentést vagy kaptak-e tevékenységükért illetményt, prémiumot, illetőleg kedvezményt, vagy teljesítettek-e szolgálatot 1956–1957-ben karhatalmi alakulatban, betöltöttek-e olyan politikai vagy állami tisztséget, amelyben az állambiztonság feladatkörében gyűjtött adatokról döntéseikhez tájékoztatást kaptak, illetve tagjai voltak-e a nyilaskeresztes pártnak.

Az 1994-ben elfogadott „ügynöktörvény” alapján az egyes fontos tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott bizottság hatásköre meglehetősen korlátozott volt. A törvény szerint nem mindenkit vizsgáltak, csak a meghatározott közjogi/közéleti tisztségeket betöltőket, például:

• Az országgyűlési képviselőket és a kormány tagjait.
• Az Alkotmánybíróság tagjait és a bírákat.
• A Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Magyar Távirati Iroda vezetőit.
• Bizonyos médiafelületek (például az országos napilapok) főszerkesztőit.

Mit vizsgáltak pontosan? A bizottság azt kereste, hogy az adott személy a rendszerváltás előtt:

• A III/III-as csoportfőnökség hálózati tagja (ügynöke) volt-e.
• Adott-e le jelentéseket, kapott-e díjazást.
• Részt vett-e a karhatalmi egységekben (például pufajkások) az 1956-os forradalom leverése után.

A bizottság feladata egyfajta közigazgatási eljárás lefolytatása, valamiféle erkölcsi szűrő alkalmazása volt.

• Vizsgálat: A három bíróból álló tanács bekérte az adatokat az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától.
• Határozat: Ha beigazolódott az érintettség, titkos határozatban szólították fel az illetőt, hogy 30 napon belül mondjon le.
• Közzététel: Amennyiben az érintett lemondott, az ügy titokban maradt. Ha nem, a bizottság nyilvánosságra hozta a nevét és a bizonyítékokat a Magyar Közlönyben, amit peres eljárásban vitatni lehetett

Miért volt az egész folyamat kritika tárgya?

• Hiányos iratanyag: Sok dokumentumot a rendszerváltás előtt megsemmisítettek, a fennmaradt iratok teljessége és hitelessége ezért bizonytalan volt. Például az úgynevezett 6-os karton tartalmazta a beszervezés tényét és módszerét – így azt, hogy valaki hazafias alapon, esetleg nyílt zsarolás hatására vállalta az együttműködést –, ám ezt a kartont az érintettnek nem kellett aláírnia. Arra pedig, hogy ki adott értékelhető jelentést, a hiányos iratok alapján nem mindig sikerült bizonyítani
• Szelektív és kevésbé hatékony felelősségre vonás: A törvény csak a hálózati személyeket (ügynököket) kereste, a jelentéseket fogadó tartótiszteket és a politikai megrendelőket sokáig nem. Az átvilágításnak nem volt kényszerítő ereje, mert a közlönyben való megjelenés után is többen tisztségben maradtak.

A bizottság 2005-ben fejezte be működését, azóta az ügynökügyek kutatása tudományos és levéltári keretek között zajlik. Született például egy Kenedi-jelentésként emlegetett majdnem 300 oldalas dokumentum 2008-ban – a tényfeltáró testület Gyurcsány Ferenc kezdeményezésére jött létre –, amely azonban csak az állambiztonsági szervek működését, a rendelkezésre álló dokumentumok átadásának, folyamatát hitelességét és teljességét vizsgálta, konkrét neveket nem tartalmazott. Kenedi János történész korábban maga is azt nyilatkozta, hogy az ügynökök helyett célravezetőbb az ügyeket magukat feltárni,`a magánbűnök helyett az állami bűnözés természetét megismerni. Ugyanakkor jelezte: az egykori állambiztonsági szolgálatok titkos iratait akár közzé is lehetne tenni az interneten.

Ez azonban nem történt meg. Hiába kezdeményezte később az LMP akárhányszor is a titkosszolgálati akták nyilvánosságát, annak érdemi következményei már akkor is aligha lettek volna, ha a Fidesz-kormány napirendre tűzi a kérdést. Csak mellékesen: aki kíváncsi arra, hogy maga vagy hozzátartozói szerepelnek-e a nyilvántartásban akár ügynökként, akár célszemélyként, ma is kérhet információt az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárától.

Magyar Péter a kétharmad birtokában megígérheti ugyan, hogy a teljes – vagyis még elérhető – adatbázist október 22-én nyilvánosan hozzáférhetővé és kereshetővé teszik, és már egyeztetett is az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Hivatalával, ám igencsak kérdéses, hogy ez hová vezet. Szimbolikus gesztusnak jó, az erkölcsi igazságtételnek megfelelhet, ám gyakorlatilag kivihetetlennek tűnik, mert felfoghatatlan mennyiségű iratot kellene digitalizálni. Ha azonban ez sikerülne is, ennek a rendszerváltozás után 36 évvel kevés hozadéka lehet, nem is beszélve a hitelességről.

A magyar néplelket ismerve felmerülhet, hogy egymásnak ugrasztanak embereket. A te apád, nagyapád besúgó, ÁVH-s vagy pufajkás volt? Akkor takarodj! Hiányzik ez nekünk? Nevekkel dobálózni 1990-ben még érdemes lett volna, hogy a pártállam elvtelen kiszolgálóit, besúgót kizárják bizonyos közéleti pozíciókból (lásd a német példát).

Ma viszont mit remélünk ettől? Arról nem is beszélve, hogy az érintett idős emberek, esetleg halottak személyiségi jogait – akik már képtelenek védekezni a bizonytalan hitelességű adatbázisok alapján levont esetleg téves következtetések miatt – szabad-e lábbal tiporni?

Kérdéses: a beígért nyilvánossággal 36 eltékozolt esztendő után kinek ártunk többet? A besúgóknak vagy az áldozataiknak? Akit érdekel, ám járjon utána, hogy a rokonait, ismerőseit beszervezték-e, és ezt miként tették: zsarolással– külföldi úttal kecsegtetve, családi, baráti kapcsolataik, netán szexuális szokásaik okán –, esetleg hazafias alapon? Ám ez ma már szinte érdektelen. Az akták amúgy tartalmazhatnak a még élő célszemélyekre nézve is érzékeny adatokat, és emiatt a bíróságokra személyiségi, kegyeleti jogi perek sokasága zúdulhat.

Könnyen lehet, hogy ez a hajó elment. Míg 1990-ben valóban fontos közérdek fűződött az akták teljes nyilvánosságához, ma már ez csak igen korlátozottan igaz. A történészekre kéne bízni, hogy feltárják a Rákosi–Kádár-éra bűneit, amelyekkel egyszer tényleg el kell számolnunk. Ám bízzuk szakemberekre, hogy a rendszerszintű problémákat feltárják, és – megfelelő bizonyítékok birtokában – nevezzék meg mindazokat, akik a múlt bűneiért valóban felelősek. Az esetleg máig fájó személyes sebeket viszont nem kellene felszakítani, hiszen sok százezer „kisember” szerepelhet így vagy úgy a nyilvántartásokban.

Itt a Klubrádió Hetes stúdió című adásában a témáról folytatott beszélgetést hallgathatják vissza a 30. perctől:

https://www.klubradio.hu/archivum/hetes-studio-2026-majus-02-szombat-1500-57457