Magyar Ügyvéd Blog

Választás 2018: még mindig a süketek párbeszéde folyik

2017. december 17. - Magyar Ügyvéd

va_laszta_slogo.jpgMelyik politikai erő képviseli igazán az emberek érdekeit. A Fidesz? Amely 2014 után most sem árult el semmit a programjáról, viszont a saját holdudvarát gazdaggá tette? Vagy a széthúzó demokratikus ellenzék? Esetleg a néppárti szerepben tetszelgő Jobbik? Nem könnyű a választás…

Szinte napra pontosan hat esztendeje mindenki pontosan tudja, hogy a Fidesz miként szabta át 2011 végén a választási rendszert, és abba milyen csapdákat épített be.

  • Jelentősen, 176-ról 106-ra csökkentették az egyéni képviselői helyek számát.
  • Átrajzolták a Fidesznek kedvező módon a választókerületi határokat.
  • A listán elnyerhető mandátumok aránya 54 százalékról 46 százalékra mérséklődött.
  • Az egyéni körzetekben győztes jelöltek után is jár töredékszavazat, ami az országos listán a legnagyobb pártoknak további mandátumokat eredményez.
  • Választójogot kaptak a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok.
  • Csökkent a jelöltállításhoz szükséges ajánlások száma.
  • Jelentős állami támogatást biztosítottak az egyéni jelölteknek és az országos listát állító pártoknak.
  • Megszűnt a második forduló.

Mindebből első pillantásra is egyértelműen kiderült, hogy a rendszer a korábbihoz képest is aránytalanabbá vált, és kifejezetten a győztest támogatja. Ez azután gyorsan ki is derült. Míg 2010-ben a Fidesz a listás szavazatok 52,73 százalékával nyerte el a kétharmados többséget – a mandátumok csaknem 68 százalékát szerezték meg –, 2014-ben az országgyűlési 66,83 százalékhoz elég volt a voksok 44,87 százaléka is.

De már a tervezet ismeretében is nyilvánvaló volt, hogy az ellenzéknek 2014-re ki kell találnia valamit, mert az 1990-től hat parlamenti választáson kipróbált együttműködésre, vagyis a jelöltek első forduló utáni visszaléptetésekre második forduló híján nem lesz lehetőség. Meg azt is tudni lehetett, hogy elsősorban az egyéni választókerületekben dől el, melyik politikai szerveződés szerez parlamenti többséget. 

Gyurcsány 2013-ban megmondta a tutit – de azóta másként gondolja

Mindebből pedig egyértelműen következett, hogy kormányváltásra kizárólag annak a formációnak lehet esélye, amely minden választókerületben egyetlen jelöltet indít, s közös listát állít, ami a szavazatmaximalizálás egyértelmű feltétele. Ezt a magukat demokratikusnak valló ellenzéki pártok nagyjából felismerték, és hosszas huzavona után 2014 februárjában az MSZP, a DK, az Együtt, a PM és a Magyar Liberális Párt végre előrukkolt a közös egyéni jelöltekkel és a pártlistával.

Még egyszer: a választások előtt nagyjából két hónappal. Miközben Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke már 2013. október 23-án figyelmeztetett: „ha így folytatjuk, akkor jövőre veszíteni fogunk, és ezzel elbukik a szabadság ügye, a köztársaság ügye, a felemelkedés, az európai lét lehetősége”. De azt is mondta, ahhoz, hogy „legyőzzük Orbánt, ahhoz legelőszöris le kell győzni önmagunkat. Legyőzni rossz szokásainkat, kishitűségünket, a pártoskodást és az önzést”.

Milyen igaza volt. Miként abban is, hogy az ellenzéknek közös vezetőre és közös listára van szüksége. „De ha valakinek a képviselői ambíciója akadályozza a köztársasági ellenzéki blokk közös listájának létrehozását, akkor annak utat kell nyitnia másoknak” – tette még hozzá. Ez is okos gondolat.

Más kérdés, hogy 2014-ben átkozottul nagyot buktak: a listás szavazatok 25,57 százalékát tudták megszerezni, s a 106-ból tíz egyéni mandátumot csíptek el, ezzel – éppen a rendszer aránytalansága miatt – a parlamenti helyek 19,1 százalékához jutottak. Így azután ebből nem lett kormányváltás.

A döbbenetes az, hogy most nagyjából ugyanitt tartunk. Gyurcsányt idézve maradt a pártosodás, az önzés, a kishitűség – meg az egyéni ambíció. Miközben 2013 őszén még azt állította, ha ő lenne az együttműködés akadálya, akkor bizony visszalépne. De változnak az idők, s ma már azt vallja, hogy nem a közös lista a győzelem receptje. De azt, hogy akkor mi a jó megoldás, nem árulta el.

A számok viszont makacs dolgok.

  • Az egyéni választókerületben az a jelölt nyeri el a mandátumot, aki megkapja a szavazatok relatív többségét. Ehhez egyetlen szavazatnyi különbség is elég!
  • Az országos listára leadott voksokhoz hozzáadják a párt vesztes egyéni jelöltjeinek összes szavazatát, meg azokat is, amelyekre nem volt szükség az adott körzetben a győzelemhez. Vagyis: akire ötezerrel többen szavaztak, mint a második helyezettre, az egyéni mandátum eényerése után 4999 voksot visz az országos listára.

Egyszerűbben fogalmazva: az a politikai szervezet jön ki a legjobban a választásból, amely minden egyéni körzetben képes jelöltet, valamint országos listát is állítani. Így érhető el a legtöbb mandátum, bár a sikerhez ez önmagában kevés, de az első lépés hozzá. Tehát a balliberális oldalon egyetlen pártszövetségnek kellene indulnia közös listával és közös jelöltekkel, mert ha nem ezt az utat választják, helyből mandátumok sorát bukják el. 

Nincs új a nap alatt

Amennyiben a magukat demokratikusnak tartó ellenzéki pártok külön indulnak, egyéni körzetben szinte biztosan nem vagy alig fognak nyerni. A 2014-es összefogás is eredményesebb lehetett volna, ha az LMP is beszáll, mert akkor a baloldal által nyert tíz választókerületet akár megduplázhatták volna – legalábbis az egyes pártokra akkor leadott szavazatok alapján. S ebben az esetben a közös listára kerülő töredékszavazatok is hoztak volna valamit a konyhára.

Ettől persze még nincs kormányváltás, de kétharmad biztosan nem lett volna, bár a Fidesz kényelmes, bőven 55 százalékot meghaladó abszolút többséget szerez. Kérdéses persze, hogy az LMP szavazói miként döntenek, ha a párt akkor összeáll a magukat kormányváltóként megjelenítő politikai erőkkel. Lehet, hogy elmegy a kedvük a szavazástól?

Most ugyanez a dilemma, s a helyzet is kínosan emlékeztet a négy évvel korábbi huzavonára. A parlamenti választás előtt négy hónappal a baloldali vagy liberális ellenzéki pártok még mindig elsősorban egymással foglalkoznak, s nem a Fideszt akarják legyőzni, hanem marakodnak a nekik jutó koncon.

Ez a magukat biztos pártválasztónak valló szavazók harmincegynéhány százaléka, miközben a közvélemény-kutatók a Fideszt ötven százalék körül mérik. De van olyan felmérés is, amely szerint a teljes népességen belül a Fidesz támogatottsága 34, a Jobbiké nyolc, az MSZP-é hét, az LMP-é négy a DK-é három százalék, a megkérdezettek negyven százalékának meg fogalma sincs, hogyan voksoljon.

Még ez sem elég ahhoz, hogy észhez térjenek az ellenzéki pártok? Mert a huzakodásból csak annyi jöhet ki, hogy Orbán Viktornak nem kétharmada, hanem háromnegyede lesz jövőre. Miközben mindenki le akarja váltani a „diktátort”: az LMP, az Együtt, a Párbeszéd, a Momentum, a DK, az MSZP és a liberálisok egyaránt – és persze a Jobbik is. Kár, hogy egyelőre összesen sincs annyi potenciális szavazójuk, mint a Fidesznek.

Egyedül nem megy

Hiába állnak elő saját választási programmal – a DK, az LMP, az MSZP, az Együtt, a Momentum, a Párbeszéd és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt ezt már megtette –, mert ezek a gyakran igen testes dokumentumok senkit nem érdekelnek. Ki fog nekiállni egy esetleg hetven-nyolcvanoldalas dolgozatot olvasgatni, miközben nyilvánvaló, hogy a programot jegyző párt önmagában a hatalom közelébe sem kerülhet.

Együttműködésre viszont nem hajlandók. Vagy csak részben. Volt egyszer egy új pólusról szóló elképzelés, amelynek kapcsán Juhász Péter, az Együtt elnöke szeptemberben azt mondta, az LMP, a Momentum, a Párbeszéd és az Együtt mind ugyanazt akarják, tehát a kormányváltást. Ezért közös listát állítanának, miközben legyen saját listája a „régi” pártoknak is – az MSZP-nek és a DK-nak –, az egyéni körzetekben pedig egyeztessenek, hogy ne induljanak egymással szemben.

Ebből azután az jött ki, hogy létrejött az Együtt–Párbeszéd-összefogás, de túl sokáig az sem tartott, mert Karácsony Gergely, a Párbeszéd társelnöke összebútorozott az MSZP-vel: az MSZP elnöksége támogatja, hogy ő legyen a baloldal közös miniszterelnök-jelöltje. És persze ehhez a többi párt támogatását is kérik.

Nincs ezzel semmi baj, mert a zuglói polgármester kétségkívül az egyik legnépszerűbb ellenzéki politikus. De mi jön abból ki, ha Gyurcsány ezzel kapcsolatban sietve megjegyzi: Karácsony Gergely jó polgármesternek, de nem alkalmas miniszterelnök-jelöltnek. Karácsony viszont nagyvonalúbb, mert a baloldal – illetve egyelőre csak az MSZP és a Párbeszéd – közös listájának harmadik helyét ajánlaná fel a DK-elnöknek. Csakhogy nyakunkon a választások! Van még az efféle alkudozásnak értelme? A legtöbb, ami kijöhet ebből, hogy talán az egyéni körzetekben nem mennek szembe egymással.

Miközben a Fidesz toronymagasan vezet, a demokratikus ellenzék pedig nem üzen semmit. Illetve leginkább azt, hogy képtelenek egymással megegyezni. Kér valaki ebből a vircsaftból? A közvélemény-kutatási adatok szerint nem sokan. Akkor már inkább jöjjön megint a Fidesz – vélik az emberek –, akkor is, ha előbb-utóbb kivezetik az országot az Európai Unióból.

De azért vannak még kísérletek. Például Karácsony Gergely után az Együtt is konkrét javaslattal állt elő, hogyan indulhatna a baloldal a választáson jövőre. Minden pártnak lehetne külön listája, és a nyerhetőnek ítélt körzetekben visszalépnének egymás javára, nagyjából negyven választókerületben viszont eleve lemondanának a győzelemről.

Egyébként legalább 27 körzetben – a fővárosban és minimum kilenc megyében – mindenkinek indulnia kell, aki országos listát akar. Ebben van még egy csapda: az a párt, amely valamennyi egyéni választókerületben állít saját jelöltet, nagyjából hatszázmilliós állami kampánytámogatásra számíthat. De ha egy politikai szervezet csak a listához szükséges 27 jelöltet nevezi meg, ez az összeg 150 millióra olvad.

Szóval még anyagilag sem éri meg a pártoknak a koordinált indulás, vagyis az, hogy a balliberális ellenzéknek minél több körzetben csak egyetlen jelöltje legyen. Ha ez össze is jönne, viszont mindenki külön listát akar, 27 választókerületben valamennyi szervezetnek indulnia kellene. Egymás ellen, szóval ezeket a körzeteket eleve elengednék.

És most kire kellene szavazni?

Ez így biztosan nem vezet sehová. Akkor sem, ha az LMP látványosan együttműködési megállapodást kötött a Gémesi György gödöllői polgármester vezette Új Kezdettel, amelynek a támogatottságát soha nem mérte senki. És vajon mire megy a DK azzal, hogy a gyakorlatilag nem létező Magyar Szolidaritás Mozgalommal paktált le? Ez nem sokat hoz a konyhára.

A potens politikai erőknek már régen meg kellett volna a színfalak mögött egyezniük arról, hogy tulajdonképpen mit is akar az úgynevezett demokratikus ellenzék. Mert ha nincs egységes fellépés, nincs közös lista, s nincsenek valamennyi választókerületben közös jelöltek, akkor megette a fene az egészet. A bizonytalan választókat talán az összefogás gondolatával lehetne megszólítani, különben marad a Fidesz.

Mindenkinek tudnia kell nagyjából hat éve, hogy mik a játékszabályok. Ha ezt az ellenzék ennyi idő alatt képtelenek volt feldolgozni, akkor bele kell törődnie, hogy megint csúfos bukásra van ítélve. Esély legfeljebb akkor lenne, ha nem egymással civakodnának, hanem egységet mutatnának, s kiutat kínálnának, miként lehet a Nemzeti Együttműködés Rendszerétől megszabadulni, amit legfeljebb a választásra jogosultak harmada-negyede támogat.

Mindent elmond az a hazai ellenzékről, hogy a legszimpatikusabb és leginkább komolyan vehető ereje a Magyar Kétfarkú Kutya Párt.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://magyarugyved.blog.hu/api/trackback/id/tr5113506769

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása