Meglehetősen kellemetlen következményei lehetnek annak, ha Donald Trump amerikai elnök valóban komolyan veszi korábbi kijelentéseit, és mindenáron az amerikai kereskedelmi érdekek érvényesítésére törekszik. Akkor az Egyesült Államok és az Európai Unió között újabb kereskedelmi háború törhet ki. Ez mivel járna? A lehetséges következmények az egykori banánháború tapasztalatai alapján könnyen kiszámíthatók.

Európában évente több milliárd tonna banán fogy, s az EU a világ legnagyobb banánimportőre, mivel szükségletének csupán tíz százalékát képes maga előállítani. Az uniós termőterületek Madeira, az Azori-szigetek, Algarve, Kréta, Lakónia és Ciprus térségében, továbbá Franciaország tengerentúli területein (Martinique és Guadeloupe) találhatóak. A banán a világon legtöbbet fogyasztott gyümölcs, a negyedik legfontosabb alapélelmiszer, s miatta nem is olyan régen ádáz kereskedelmi háború zajlott.

Ez most azért érdekes, mert a Trump-kormányzat várhatóan meglehetősen agresszív módszerekkel próbálja majd az amerikai kereskedelmi érdekeket érvényesíteni. A jelenlegi elnök már tavaly októberben világossá tette: ha megválasztják, felmond vagy újratárgyal minden olyan szabadkereskedelmi megállapodást, amelynek az Egyesült Államok részese. Hivatalba lépése után nem sokkal alá is írta azt az elnöki rendeletet, amelynek értelmében az USA kivonul a csendes-óceáni szabadkereskedelmi megállapodásból. Nem árt figyelni arra, hogy a status quo felrúgásának milyen következményei lehetnek.

Az EU – továbbá Törökország és még néhány apró európai állam – befelé vámuniót alkot, aminek egyenes következménye, hogy kifelé, tehát harmadik államokkal szemben az unió, s nem az egyes tagállamok rendelkeznek hatáskörrel a kereskedelempolitika, ezen belül különösen a vámok és kvóták meghatározása tekintetében. A meglehetősen tájékozatlan új amerikai vezetés talán nem is érti ezt, és az uniós tagállamokkal inkább kétoldalú kereskedelmi megállapodást kötnének. 

Miért görbe a banán?

De mielőtt az európai banánpiacért folytatott ádáz küzdelem részleteit ismertetnénk, néhány szót az euroszkeptikusok egyik kedvenc mítoszáról. Közkeletű tévedés, hogy az Európai Bizottság szabályozta volna a banán görbületét. Ez csak annyiban igaz, hogy a gyümölcsre vonatkozó minőségi előírások megállapításáról szóló, 1994-es bizottsági rendelet az értékesítésre előkészített és csomagolt éretlen, zöld banánra vonatkozó általános minőségi követelmények között felsorolta azt is, hogy „az egyes banánok nem torz növésűek, és nem rendellenesen görbék“.

Az 1994-es rendeletet később felváltotta a banánra vonatkozó forgalmazási előírások megállapításáról, e forgalmazási előírásoknak való megfelelés ellenőrzéséről és a banánágazatban a tájékoztatásokra vonatkozó követelményekről szóló, 2011-es bizottsági rendelet, de abban sem szerepel ennél konkrétabb előírás a banán görbületére nézve.

A jogalkotó saját bevallása szerint e minőségi előírások célja elsősorban annak biztosítása, hogy a piacra csak egységes és megfelelő minőségű termék kerüljön, különös tekintettel az unióban termesztett banánra, amelynek javítani kell a minőségét. 

A banánköztársaságok születése

A történelemkönyvekben a banánháborúk, más néven amerikai-karibi háborúk kifejezés fegyveres konfliktusok sorát jelöli, amelyek során az Egyesült Államok beavatkozott Közép-Amerikában és a karibi térségben. A konfliktussorozat az 1898-as spanyol-amerikai háborúval vette kezdetét. Azt ezt lezáró párizsi békeszerződés ellenőrzést biztosított az USA-nak Kuba és Puerto Rico felett.

Ezt követően az USA hadműveleteket hajtott végre Kubában, Panamában, Hondurasban, Nicaraguában, Mexikóban, Haitin és a Dominikai Köztársaságban. A konfliktussorozat 1934-ben fejeződött be, amikor Roosevelt elnök elrendelte a csapatok kivonását Haitiből.

Miért nevezték ezeket a beavatkozásokat banánháborúknak? Azért, mert a fegyveres beavatkozás elsődleges kiváltó oka az volt, hogy az USA biztosítsa a közép-amerikai térségben meglévő gazdasági érdekeltségei – különösen a United Fruit Company banántermesztési üzletei – pozícióinak megőrzését.

A United Fruit gyakran vesztegetett meg latin-amerikai kormányzati tisztviselőket, akik elnézték az ültetvényeken dolgozó munkások kizsákmányolását és a banántermesztés monopolizálását. A miliőt Gabriel García Márquez Száz év magány című regényéből ismerhetjük. Az embertelen munkakörülmények elleni szervezkedés hívta életre Latin-Amerika legelső és egyben legharcosabb munkásmozgalmát. Az amerikai vállalat érdekeit szolgálta viszont az USA katonai beavatkozása, amelynek következményeként a kis közép-amerikai államokban diktatúrák – banánköztársaságok – jöttek létre. Az amerikai banánültetvényesek pedig számíthattak az USA által támogatott diktatúrák jóindulatára.

A volt gyarmattartók rossz lelkiismerete

Az európai államok kedvezményes banánbehozatali kvótákkal segítették egykori gyarmataikat annak érdekében, hogy megvédjék termelésüket a nagyüzemi latin-amerikai – főleg kolumbiai, Costa Rica-i, ecuadori, nicaraguai és venezuelai – termelők árversenyétől. A volt gyarmattartók azt remélték, hogy ezen – főleg karibi – államok gazdaságilag önállósodnak és nem szorulnak majd európai segélyekre. A banánexport ugyanis a karibi államok fő bevételi forrása volt.

Ám 1993-ban a maastrichti szerződés hatályba lépésével kialakult az egységes európai piac, ezért szükségessé vált a korábban nemzeti hatáskörbe tartozó kereskedelempolitikai kérdések közösségi szintre emelésére. Ezt a célt szolgálta az Európai Közösség, illetve annak tagországai és a 71 ACP-állam (Africa, Caribbean and Pacific, vagyis afrikai, karibi és csendes-óceáni országok) között létrejött IV. Lomé-i Egyezményhez csatolt „banánjegyzőkönyv“, amely rögzítette, hogy az egyes EK-tagállamok – elsősorban az Egyesült Királyság, Franciaország, Spanyolország és Portugália – mely egzotikus szigetről fogják banánszükségletüket fedezni. Németország viszont, amely nem volt korábban gyarmattartó, ragaszkodott az amerikai tulajdonú közép-amerikai termelőktől származó, nagyobb méretű banánokhoz.

Vámok és kvóták bonyolult rendszerével az európaiaknak sikerült elérniük, hogy a Lomé-i Egyezményben részes államokból az európai kereskedők lényegében vámmentesen hozhattak be banánt az EK-ba, míg a közép-amerikai „dollárbanánokat” magas vámokkal sújtották. Így a kevésbé hatékonyan dolgozó ACP-kistermelők versenyre kelhettek az amerikai kézben lévő modern nagyüzemi termelőkkel.

Ez persze nemcsak a karibi kistermelőknek, hanem az európai banánimportőröknek is kedvező volt, ugyanakkor sértette a nagy amerikai cégek, különösen a Chiquita érdekeit. A sajátos behozatali rezsim persze azzal is járt, hogy a nagyobb méretű banánhoz ragaszkodó tagállamokban, így Németországban majdnem ötven százalékkal emelkedett a banán ára. Ők a luxembourgi bíróságon próbálták érdekeiket érvényesíteni.

Banánháború az USA és az EU között

A modern „banánháború“ egy húsz évig húzódó kereskedelmi küzdelem volt az Egyesült Államok és az EU – vagyis a két banánimportőr kereskedelmi blokk – között. Az USA azt kifogásolta, hogy az EU a karibi térségben található volt európai gyarmatok számára kedvezményes hozzáférést biztosított az európai közös piachoz.

Noha az USA nem szállít banánt az EU-ba és az európai banánimport mindössze hét százaléka érkezik a karibi térségből, a volt gyarmatoknak nyújtott vámkedvezmény sértette az amerikai érdekeket. Ennek oka: az európai banánimport háromnegyede a nagy amerikai multik – például a Dole és Chiquita – kezében lévő latin-amerikai ültetvényekről származik.

Az USA a Chiquita védelmében a szabadkereskedelmi szabályok megsértése miatt 1995-ben beperelte az EU-t a Világkereskedelmi Szervezetnél (WTO) és 1997-ben nyert is. A WTO döntését követően az EU módosította a szabályozását. Az amerikaiak azonban továbbra is azt állították, hogy a banán szabadkereskedelme nem állt helyre.

Az Egyesült Államok ezért száz százalékos büntetővámot vezetett be számos európai termékre, így például a skót kasmírra, az olasz sajtra és francia luxustáskákra is. Tény, hogy az USA egyoldalúan lépett, de később a WTO jóváhagyta a szankciókat. Azok felfüggesztéséről végül 2001 májusára sikerült megállapodni, s a „dollárbanán” behozatali kvótáját az európaiak évi százezer tonnáról 2,6 millió tonnára emelték.

A küzdelem azonban a WTO keretei között tovább folytatódott: végül 2009 decemberében az EU Genfben megállapodott az USA-val, Brazíliával, Kolumbiával, Costa Ricával, Ecuadorral, Guatemalával, Honduras-szal, Mexikóval, Nicaraguával, Panamával, Peruval és Venezuelával arról, hogy a WTO-hoz benyújtott keresetek visszavonása fejében 2017-ig fokozatosan 176 euróról 114 euróra csökkenti a Latin-Amerikából származó banán tonnánkénti behozatali vámját. Az ACP-államok vámmentes kvótája viszont megmaradhatott, bár versenyelőnyük jelentősen csökkent. A megállapodást 2012 novemberében ünnepélyes keretek között írták alá a WTO főtitkárának jelenlétében.

Epilógus

A karibi államok kistermelői továbbra is az amerikai multikkal versenyeznek az európai szupermarketek banánellátásában. A banánháború megmutatta, hogy mennyire kiszolgáltatottak ezek az államok, ha gazdaságukat a külső szereplők által befolyásolt banánpiacra építik. Ezért elkezdték a diverzifikációt: más mezőgazdasági terményeket is igyekeznek exportálni és fejlesztik gazdaságuk egyéb szektorait, így a turizmust is.

A banán piaci árát a multinacionális kiskereskedelmi hálózatok diktálják, amelyek legjövedelmezőbb terméke éppen ez a gyümölcs. Ők nyilván a minél alacsonyabb beszerzési árakban érdekeltek. Az amerikai kézben lévő nagyüzemi termelők pedig kénytelenek minél olcsóbban működni, aminek következménye a közép-amerikai ültetvényeken dolgozók bérének csökkenése, munkakörülményeik rosszabbodása.

A banán példájából látszik, hogy a világkereskedelemben ma már minden mindennel összefügg, és egyik szereplő sem tehet egyoldalú lépéseket anélkül, hogy annak ne lennének messzemenő következményei.

(Fotó: Twitter@BlaffoBooks)