A silány minőségű, élvezeti értékét tekintve is gyenge csokoládéutánzatból – kakaós tejbevonó masszából – készült húsvéti nyulak ilyenkor kötelező leszólása mellett érdemes szót ejteni arról is, egyáltalán mi a csokoládé. Erről az unión belül is ádáz vita folyt, s az Egyesült Királyság kilépésével megint kitörhet az európai csokoládéháború. A háttérben felsejlik a gyarmati múlt és a kőkemény kereskedelmi érdek.

A világon 2016-ban 98,3 milliárd dollár értékű csokoládét adtak el. A csoki jogi értelemben olyan árucikk, amely kakaótermékekből – kakaómassza, kakaóvaj, esetleg kakaópor – és cukrokból készül, s legalább 35 százaléknyi összes kakaó-szárazanyagot tartalmaz. Ebből legalább 18 százalék a kakaóvaj és legalább 14 százalék a zsírmentes kakaó-szárazanyag. 

Az étcsokoládé csak kakaómasszát és -vajat, valamint cukrot tartalmazhat, de a tejcsokihoz adnak tejport is. A csokoládénak tulajdonított temérdek jótékony hatás kizárólag a jó minőségű étcsokoládéra jellemző. 

A csokoládé mára alapélelmiszerré vált

A dél-amerikai bennszülöttek már több mint háromezer éve is fogyasztottak kakaóbabból készült italt. Az aztékok megerjesztették, majd kiszárították a kakaóbabot, amit azután porrá őröltek és vízzel, valamint fűszerekkel – például chilivel –, illetve kukoricapürével habosra kevertek. Colombus negyedik újvilágbeli utazása során 1502-ben ismerkedett meg ezzel.

Az aztékok legyőzését követően Hernan Cortés vitte Spanyolországba a kakaóbabból készült csokoládéital, a xocolatl titkát. Ez a felfedezése több mint egy évszázadon keresztül az ország határain belül maradt, s Európában nem terjedt el. A keserű italba a spanyol királyi udvarban került cukor, illetve méz.

Ausztriai Anna, XIII. Lajos francia király felesége hozta át a csokoládéitalt Spanyolországból Franciaországba. A forró csokoládé az 1600-as években jelent meg szerte Európában. Először a királyi udvarokban fogyasztották, majd az fokozatosan előbb a tehetősek, végül a szegényebbek asztalára is került. Az első, csokoládét is kínáló londoni vendéglő, a Chocolate House 1657-ben nyílt meg Angliában. A 17. század végére a csokoládé élénkítő szerként és orvosságként olyan elterjedtté vált, hogy adót is vetettek ki rá. A világ kakaókereskedelmét ekkor már németalföldi kereskedők tartották kézben.

Az ipari forradalom a csokoládégyártást is átalakította. Coenraad van Houten holland vegyész 1828-ban kidolgozta a kakaóvaj mechanikai kiválasztásának technológiáját. A „holland kakaóként” ismert gépi préselésű csokoládépor tette lehetővé a szilárd csokoládé gyártását.

Joseph Fry volt az, aki az olvasztott kakaóvaj és a csokoládépor összekeverésével 1847-ben feltalálta a csokoládészeletet. Ugyanakkor a svájci Daniel Peter 1875-ben a keverékhez a Nestlé testvérek által gyártott tejport adagolta. Így született meg a tejcsokoládé. 1879-ben a szintén svájci Rodolphe Lindt kidolgozta az étcsokoládé receptjét. Mára a csokoládé alapélelmiszernek tekinthető.

Mivel a termelés nem tud lépést tartani a kereslettel, a kakaó és így a kakaóvaj egyre drágább. Ezért kezdtek – főleg az Egyesült Királyságban – a kakaóvajhoz olcsóbb növényi zsírokat keverni.

Mi a csokoládé az unióban?

Az Egyesült Királyság, Írország és Dánia 1973. január 1-jén csatlakozott az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK). Ez a három állam megengedte a kakaóvajtól eltérő növényi zsíradékok alkalmazását a csokoládéban. Az alapító államok – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország, Franciaország, Németország – viszont ezt tiltották. Mivel a formálódó és egyre bővülő közös piac tagállamaiban a kakaó- és csokoládétermékek összetételére, gyártási leírásaira, csomagolására és címkézésére vonatkozóan eltérő szabályozások voltak hatályban, elengedhetetlenné vált a jogharmonizáció.

A nemzeti jogszabályok közötti különbségek ugyanis akadályozhatták e termékek szabad mozgását, ennek következtében közvetlen hatást fejtettek ki a közös piac létrehozására és működésére. Így született meg egy 1973. évi irányelv, amely 2003-ig hatályban maradt. Konszenzus hiányában az a növényi zsírok megengedhetőségének kérdésben nem vezetett be átfogó szabályozást, tehát lényegében a status quo-t rögzítette.

Az egymást követő bővítési hullámokkal egyre több olyan állam – Portugália (1986), Ausztria, Finnország, Svédország (1995) – csatlakozott a közös piachoz, amely legfeljebb öt százalék erejéig megengedte a kakaóvajtól eltérő növényi zsírok alkalmazását a csokoládégyártásban, s ezek nem módosítottak megengedő szabályozásukon. Ráadásul egy főre számítva Ausztria, Dánia, az Egyesült Királyság, Írország és Svédország a világ legnagyobb csokifalói közé tartoztak.

Velük szemben álltak a növényi zsírok alkalmazását elvető purista államok. A komoly kézműves csokoládégyártási tradíciókkal rendelkező Belgium, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Luxemburg, Németország, Görögország és Hollandia mindent elkövetett a hagyományos receptúrával készített prémiumtermékek védelme érdekében.

Több mint harminc évnyi vitát követően 2000 júniusában az Európai Parlament megszavazta az emberi fogyasztásra szánt kakaó- és csokoládétermékekről szóló EU-irányelvet. A tagállami szabályozást harmonizáló jogszabály 2003. augusztus 3-án lépett hatályba.

Az új rendelkezések szerint minden tagországban legfeljebb öt százalékos lehet a csokoládéban a kakaóvajtól eltérő növényi zsiradékok aránya. Ugyanakkor az irányelv meghatározta és korlátozta a kakaóvaj-helyettesítő – cocoa butter equivalent – növényi zsiradékok körét, felhasználásuk módját.

A fogyasztók védelme érdekében a kakaó- és csokoládétermékek címkézésére vonatkozó uniós jogszabály harmonizálja ezen termékek árumegnevezését. Amennyiben e termékek legfeljebb öt százalékban tartalmaznak a kakaóvajtól eltérő – úgynevezett helyettesítő – növényi zsiradékot, az árumegnevezés változatlanul csokoládé maradhat, de a címkézésen vastag betűkkel fel kell tüntetni a „kakaóvajhoz adott növényi zsírokat tartalmaz” különleges feliratot.

A kizárólag kakaóvajat tartalmazó csokoládétermékek esetében lehetőség van ennek a termékek címkézésén történő feltüntetésére, feltéve, hogy az információ helyes, semleges és objektív, s nem vezeti félre a fogyasztót.

Nem mindenkinek tetszett az új szabályozás

Az olaszok és az 1986-ban csatlakozott spanyolok a megengedő új szabályozásba nem tudtak beletörődni. A hagyományokat annyira komolyan vették – és persze saját termelőiket olyan vehemensen igyekeztek megvédeni az olcsóbb ám silányabb import csoki beáramlásától –, hogy megtiltották a más összetételű, vagyis növényi zsírokat is tartalmazó termékek „csokoládé” megjelöléssel történő forgalmazását.

Csakhogy ez a korlátozás a más tagállamokban jogszerűen előállított termékek behozatali korlátozásának minősült, ami a közös piacon megengedhetetlen. Az Európai Bizottság keresete nyomán a luxembourgi székhelyű európai bíróság 2003-as ítéletében megállapította Spanyolország kötelezettségszegését.

De még ez sem tántorította el az olaszokat attól, hogy előírják annak a lehetőségét, hogy a „tiszta csokoládé” feliratot az árumegnevezés mellett vagy annak részeként, illetve a helyettesítő növényi zsiradékot nem tartalmazó termékek címkézésen máshol fel lehessen tüntetni.

Az Európai Bizottság a bíróság előtt kötelezettségszegési eljárást indított Olaszország ellen is, azzal érvelve, hogy a csokoládétermékek tekintetében olyan kiegészítő árumegnevezést vezetett be, amelynek alapján e termékek „tisztának” vagy „nem tisztának” tekinthetők. Ez az irányelv megsértésének minősül, és ellentétes a bíróság ítélkezési gyakorlatával.

A Európai Bizottság álláspontja szerint arról, hogy a csokoládé a kakaóvajtól eltérő növényi zsiradékot tartalmaz-e vagy sem, a fogyasztót a címkézés, és nem külön árumegnevezés útján kell tájékoztatni. Az uniós bíróság ezért 2010. november 25-én elmarasztalta Olaszországot.

Először is emlékeztettek arra, hogy az Európai Unió a belső piac egységességének a biztosítása céljából a kakaó- és csokoládétermékek árumegnevezéseit teljes mértékben harmonizálta. Ezek az árumegnevezések kötelezők, ugyanakkor csak az uniós szabályozás által felsorolt termékekre alkalmazhatók. Ennek megállapítását követően a bíróság rámutatott, hogy e szabályozás nem írja elő a „tiszta csokoládé” árumegnevezést, s nem teszi lehetővé annak a nemzeti jogalkotó általi bevezetését. E körülmények között az olasz szabályozás ellentétes az árumegnevezéseknek az uniós jog által megállapított szabályozásával.

Ezenfelül a bíróság kimondta, hogy az olasz jogalkotó által bevezetett, kettős megnevezést előíró szabályozás nem felel meg az uniós jog által előírt azon követelményeknek sem, amelyek szerint a fogyasztót helyes, semleges és objektív információval kell ellátni, s az nem lehet félrevezető. Ugyanis a bíróság az ítélkezési gyakorlatában már megállapította, hogy a helyettesítő növényi zsiradékoknak a kakaó- és csokoládétermékekhez történő olyan hozzáadása, amelynek során tiszteletben tartják az uniós szabályozás által előírt kötelező normákat, nem okozza e termékek jellegének olyan mértékű lényeges módosítását, hogy azok különböző termékekké váljanak, és ezért nem igazolható áruk megnevezések megkülönböztetése sem.

Kitörhet az újabb csokiháború

Könnyen lehet, hogy a Brexittel a csokiháború újra kitör. Valószínű, hogy a húsz százaléknyi tejport tartalmazó, az Egyesült Királyságban tejcsokoládénak nevezett, az uniós szabályozás szerint viszont csak háztartási tejcsokoládénak minősített terméket kitiltják az uniós piacról. Arra is jó esély van, hogy a brit lobbierő kiesésével a purista államok napirendre fogják tűzni a csokoládé definíciójának újraszabályozását, vagyis a 2003. évi irányelv módosítását. Ami arról szólhat, hogy a kakaóvajon kívül növényi zsír nem kerülhet valódi csokoládéba.

A hozzáadott növényi zsírok megengedett arányának csökkentésével pedig a brit gyártók további piaci részesedéstől eshetnek el. A pakliban benne van az angol import csokira kivetett vám bevezetésének lehetősége is. Ettől a fogyasztók szájíze minden bizonnyal keserű lesz, mivel mindhárom esetben az európai árak növekedésével kell számolni. 

(Fotó: chocolatealchemy.com)