Ostobaság ezt állítani, hogy a Teréz körúti robbantó olcsón megúszhatja a dolgot, ha esetleg az derülne ki róla, hogy kóros elmeállapotban szenved. Ez tényleg büntethetőséget kizáró ok, csakhogy ebben az esetben a kényszergyógykezelését kell elrendelni, ami addig tart, amíg annak szükségessége fennáll. Vagyis bármeddig.
Megúszhatja a börtönt a Teréz körúti merénylő, ha elmebetegnek találják – adta hírül a napokban az inforadio.hu. A portál információja szerint még a nyári ítélkezési szünet előtt befejeződhet a nyomozás P. László ellen, aki tavaly szeptember 24-én pokolgépet robbantott, életveszélyesen megsebesítve egy rendőrnőt, akinek a társa is súlyos sérüléseket szenvedett.
A 24 éves fiatalember beismerő vallomást tett, majd váratlanul megszakította az együttműködést a nyomozókkal, s a zárkájában dühöngeni kezdett. Ezért az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) helyezték el, és az igazságügyi szakértői vélemény alapján dőlhet el a vele szemben indított büntetőeljárás kimenetele.
A Btk. szerint szándékos bűncselekmény esetén a kísérletre is a befejezett bűncselekmény büntetési tételét kell alkalmazni, így P. Lászlót akár tényleges életfogytig tartó börtönre ítélhetnék. Emberölés – és annak kísérlete – esetén ez járhat ugyanis annak, aki a tettét előre kiterveli, több ember életét veszélyezteti, illetve a sértett hivatalos személy. Ebben az esetben mindhárom minősítő körülmény biztosan megáll, s negyedikként bejöhet az aljas indok – a gyanúsításnak ez is része –, bár ez határeset.
De ez ebben az esetben közömbös, hiszen a másik három támadhatatlan minősítő körülményre tekintettel valóban kinézhet a tényleges életfogytiglan. (Hogy ez miért elfogadhatatlan büntetés, arról korábban részletesen írtunk.)
A kóros elmeállapot viszont tényleg büntethetőséget kizáró ok lehet. Ám ez nem azt jelenti, amit a hírportál üzenni akar, vagyis hogy erre hivatkozással egy bűncselekményt bárki megúszhat minden következmény nélkül. Sőt, nem ritkán még rosszabbul is járhat, akit az elmeállapota okán nem ítélnek el, hanem kényszergyógykezelésre utalnak, mert ebben az esetben a szabadulás időpontja teljesen bizonytalan. Az IMEI-ben pedig – ahol ezt az intézkedést végre kell hajtani – talán még rosszabbak a körülmények, mint egy átlagos fegyintézetben.
A Btk. szerint „személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetőjének kényszergyógykezelését kell elrendelni, ha elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egyévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kellene kiszabni”. A feltételek tehát meglehetősen szigorúak.
Személy elleni erőszakos bűncselekmény többek között az emberölés, a testi sértés, az emberrablás, a szexuális erőszak, a hivatalos személy elleni erőszak, a rablás, az önbíráskodás. Előfordulhat, hogy az elkövető e körön kívüli cselekménye okán – például zaklatás, becsületsértés, netán vagyon elleni bűncselekmény miatt – kerül bíróság elé, és akkor tényleg megeshet, hogy kóros elmeállapota okán megússza a dolgot: elítélni nem lehet, de a kényszergyógykezelés elrendelésének a feltételei is hiányoznak.
Közveszélyt okozó bűncselekmény pedig radioaktív anyaggal visszaélés, a közérdekű üzem működésének megzavarása, a robbanóanyaggal vagy robbantószerrel visszaélés, a lőfegyverrel vagy lőszerrel visszaélés, továbbá a közveszély okozása, például a gyújtogatás.
A kényszergyógykezelés határozatlan időtartamú intézkedés, amit akkor kell megszüntetni, ha a szükségessége már nem áll fenn. Egy 2010-es törvénymódosítás szerint a kezelés nem tarthatott tovább, mint amennyit az érintett maximálisan kaphatott volna – a felső határ húsz év volt –, ha nem áll fenn a kóros elmeállapot, ám nem sokkal később ezt a szabályt törölték.
Így aki képtelen cselekménye társadalomra veszélyességét felismerni, és személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó bűncselekményt követett el, a törvény erejénél fogva bizonytalan ideig gyakorlatilag börtönkörülmények közé kerülhet. A képet persze árnyalja, hogy a befogadás „napjától számított harmadik hónap folyamán az IMEI főigazgató főorvosa a beteg állapotára vonatkozó részletes kórrajzkivonatot küld a kényszergyógykezelés felülvizsgálatára illetékes bíróságnak. Ezt az eljárást a kényszergyógykezelés megszűnéséig vagy megszüntetéséig hathavonta meg kell ismételni” – írja elő a büntetések végrehajtásáról szóló törvény.
Ez azt jelenti, hogy rendszeresen felül kell vizsgálni, változatlanul fennáll-e a kényszergyógykezelés feltétele, tehát tartani kell attól, hogy az érintett szabadulása esetén hasonló személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó cselekményt fog elkövetni. De ezt ki tudja teljes bizonyossággal kimondani? Vélhetően senki, így azután a betegek – biztos, ami biztos – elég hosszú időt töltenek rács mögött. Átlagosan öt-hat évig tart a kezelés, de van, aki húsz esztendőnél többet töltött az intézetben.
Az IMEI-ből évente legfeljebb egy-két tucatnyi beteget bocsátanak el, s nagyjából felük – miután a család keveseket fogad vissza – elmeszociális otthonba kerül. Ott azután végképp elszigetelődnek, és esélyük sincs arra, hogy valaha visszatérhessenek a társadalomba. Ez semmivel sem lehet jobb, mint az életfogytig tartó börtön.
Miközben egy tanulmány szerint az IMEI-ből szabadultaknak csupán négy-öt százaléka lesz visszaeső – az épelméjű elítéltek esetében ez az arány meghaladja a negyven százalékot –, tehát kevésbé veszélyesek a társadalomra az elbocsátott kényszergyógykezeltek, mint a „normális” bűnelkövetők. Az intézetben kezelt – fogva tartott – betegek átlagos létszáma egyébként a kétszázat sem éri el, szóval nincsenek túl sokan.
Így talán nem ez a legsúlyosabb probléma. Másfelől kétségtelen, hogy a hatóságoknak nagyobb fejtörést okozhat, hogy eldöntsék: szabad-e kiengedni egy pszichiátriai beteget, mint egy „normális” bűnelkövetőt. A statisztikai adatok alapján azonban az épelméjű elkövetőket sem szabadna soha többé az emberekre szabadítani, hiszen százból több mint negyven megint bűncselekményt fog elkövetni.
Ők „normálisak”, tehát képesek felismerni cselekményük társadalomra veszélyességét, ám nem törődnek ezzel. Ennek ellenére döntő többségüket mégis határozott idejű szabadságvesztésre ítélik, tehát pontosan kiszámíthatják, mikor szabadulhatnak. S ha nyílik a börtönkapu, jelentős részük ott folytathatja, ahol korábban abbahagyta.
Aki tehát kóros elmeállapotú, azt bármeddig bezárhatják, a notórius bűnelkövető – ha nincs ok az életfogytiglanra – meg többnyire tudja, mikor szabadulhat. Csak ismételni tudjuk: a mentálisan beteg emberek esetében a bűnismétlés kockázata jóval kisebb, mint egy orvosilag egészségesnek tekinthető személy esetében. A kényszergyógykezelés maximumának eltörlése igen igazságtalan döntés volt.
Tizenöten egy szobában, tömött sorok az elképesztően mocskos WC előtt, bántalmazások – ezt tapasztalta az ombudsman az IMEI-ben tett váratlan látogatása során a Magyar Nemzet márciusi beszámolója szerint. Találkozott olyan beteggel is, aki több mit egy éve legfeljebb bilincsben hagyhatta el a zárkáját. Az intézményben súlyos a létszámhiány, kevés a pszichológus, az orvos és az ápoló is. S ha ez kevés lenne, az ápoltak péntek délelőttönként – tehát csak munkanapon – fogadhatnak látogatót, telefonon pedig nem is lehet hívni őket. Ezt minden, csak nem „megúszás”. Az alapjogi biztos ügyészi vizsgálatot kezdeményezett.
(Fotó: sajto-foto.hu)
