Ha egy miniszter felesége üzlettársának helikopterével utazik, ne sértődjék meg, ha a sajtó ezt szóvá teszi. A jegybankelnök se panaszkodjék, amikor a sajtó azt firtatja, hogy a szeretőjét illik-e zsíros álláshoz juttatni. Buzizni viszont nem kellene, mert ez már mindennek az alja.
Vajon meddig lehet egy közszereplőt porig alázni? Támadható-e egy politikus például a legintimebb magánügynek minősülő szexuális orientációja okán? Vagy azért, mert valamilyen hivatalos rendezvény helyett inkább wellness-hotelben töltötte a hétvégét? Tényleg a nyilvánosságra tartozik, ha valaki szeretőt tart? S közérdekűnek tekinthető információ, hogy ki hol lakik akár szívességi lakáshasználóként? Vagy hogy utazott-e egy miniszter magánhelikopterrel lagziba?
De ne beszéljünk rébuszokban. Vona Gábor Jobbik-elnökről azt állították, hogy egykor melegbulikra járt, s egy fontos tanácskozás helyett inkább csinált magának egy kellemes hétvégét. Matolcsy György jegybankelnököt az MNB alapítványainak különös pénzügyei mellett a házasságon kívüli kapcsolatával is hírbe hozták, Rogán Antal propagandaminiszternek meg egyebek mellett azt rótták fel, hogy helikopterrel ment egy ismerőse esküvőjére.
Eddig sem volt szokatlan, hogy politikust hazugsággal vádoltak, tolvajnak, idegenszívűnek, korruptnak, hazaárulónak minősítettek. A karaktergyilkosok most viszont – legalábbis Vona esetében – minden eddiginél piszkosabb eszközökhöz nyúltak. Az sem tűnik első pillantásra elfogadhatónak persze, ha általánosságban a közszereplők magánéletében kutakodnak, vannak azonban lényeges különbségek.
Az elvetendő véleménynek is helyt kell adni
Először is – de már most jelezzük, hogy a továbbiakban ez nem lesz könnyű olvasmány – nézzük a polgári törvénykönyvet (Ptk.). „A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja”. Az új Ptk. eredetileg tartalmazott még egy kitételt: a véleménynyilvánítás szabadságát a méltányolható közérdekre hivatkozva is korlátozni lehetett volna. Ezt a nehezen értelmezhető fordulatot azonban az Alkotmánybíróság (AB) még 2014-ben kilőtte, igaz, egyetlen szavazaton múlott a döntés. Ma – a testületben már kizárólag a Fidesz által jelölt emberek vannak – vélhetően másként határoznának.
A közszereplő bírálhatóságának korlátjaként maradt tehát a szükségesség és arányosság, illetve az emberi méltóság alaptörvényben is szereplő védelme, mint áthághatatlan gát. Amiben sok újdonság nincs, mert az AB már a múlt század kilencvenes éveinek elején leszögezte, hogy mások emberi méltósága a véleményszabadság korlátja lehet.
A testület azt is kimondta, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága az értékítéletet kifejező, az egyén személyes meggyőződését közlő megszólalásokra attól függetlenül kiterjed, hogy a vélemény értékes vagy értéktelen, helyes vagy helytelen, tiszteletre méltó vagy elvetendő. A tényállítást tartalmazó megnyilvánulások – bizonyos korlátozásokkal – szintén részei a szólásszabadságnak az AB szerint, mert valamely tény közlése is kifejezhet személyes véleményt, másrészt tényközlések nélkül a véleményformálás is ellehetetlenülne.
A testület úgy látta, a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett szerepe van az alkotmányos alapjogok között, mivel az többféle szabadságjog, az úgynevezett kommunikációs jogok „anyajoga”. A véleménynyilvánítási szabadság alkotmányos határait pedig úgy kell meghatározni – fogalmaztak nem sokkal a rendszerváltozás után a bírák –, hogy azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is figyelembe vegyék.
A politikus magánélete sem sérthetetlen
A társadalmi, politikai viták jelentős részben arról szólnak, hogy a közélet szereplői, illetve a közvitában – jellemzően a sajtón keresztül – résztvevők egymás elképzeléseit, politikai teljesítményét és azzal összefüggésben egymás személyiségét is bírálják – állítja az AB. A médiának ugyanakkor alkotmányos küldetése, hogy a közhatalom gyakorlóit ellenőrizze, aminek szerves részét képezi a közügyek alakításában résztvevő személyek és intézmények tevékenységének bemutatása és – akár rendkívül éles hangú – kritikája.
Annak ellenére tehát, hogy a közéleti véleménynyilvánítás fókuszában maguk a közügyek – nem pedig a közszereplők – állnak, a közügyek alakítóinak személyiségét érintő megnyilvánulások túlnyomó része szükségszerűen és elkerülhetetlenül a politikai véleménynyilvánítás védelmi körébe tartozik a taláros testület szerint.
Úgy fest, tolvajozni, hazaárulózni, szemkilövetőzni általában lehet. De az AB álláspontja, hogy közéleti szereplők, különösen a politikusok tekintetében olyan eset is előfordulhat, amikor – a közügyek megvitatásához fűződő speciális körülményekre figyelemmel – nem csupán magával a közszerepléssel, hanem az érintett magánéletével kapcsolatban is érvényesülhet a közvélemény tájékozódáshoz való joga.
Amennyiben egy közszereplő tisztségéből fakadóan előnyöket biztosít a barátnőjének – sőt kedvese hozzátartozóinak is –, az már közügy. Miként az is, ha az MNB elnöke valamely általa felügyelt bank vezetőjének lakásában lakik. Ugyanez a helyzet akkor is, amikor egy politikus – akár a felesége üzleti partnerei révén – méregdrága szolgáltatást vesz igénybe anélkül, hogy fizetne érte. Ha valaki pártelnökként nem vesz részt egy fontos eseményen, hanem inkább csinál egy görbe hétvégét magának, ám írja meg azt is a sajtó. A szexuális orientáció viszont bizonyosan nem tartozik ebbe a körbe.
A közszereplőnek tűrnie kell…
A közügyekben eljáró közszereplők tágabb bírálhatósága melletti további érvként fejtette ki a strasbourgi székhelyű emberi jogi bíróság, hogy a politikusok tudatosan és elkerülhetetlenül kiteszik magukat annak, hogy az újságírók, illetve a szélesebb közvélemény szoros figyelemmel kövesse minden cselekedetüket. Ebből is következik, hogy nekik nagyobb türelemmel kell lenniük a kritikákkal szemben, különösen akkor, amikor ők maguk is nyilvános vitákban vesznek részt.
Bár a közérdeklődésre számot tartó témákban folytatott nyilvános vita résztvevője nem léphet át bizonyos határokat – a korlát különösen mások jó hírnevének és jogainak védelme lehet –, megteheti azonban, hogy túlzásokba essék, sőt akár provokáljon, vagyis másként fogalmazva szélsőséges kijelentéseket tegyen. Egyértelműen erre utal a strasbourgi bíróságnak a Mamère kontra Franciaország ügyben hozott ítélete (25. bekezdés). A konkrét ügyben egy politikus fogalmazott meg egy közszolgával kapcsolatban sarkos véleményt.
… de nem vég nélkül
A Lindon, Otchakovsky-Laurens és July kontra Franciaország ügyben hozott verdikt ismét azt mondta ki (46. bekezdés), hogy a véleménynyilvánítás – az elfogadható kritika – határai tágabbak egy politikus vagy egy politikai párt kapcsán, mint egy magánszemély esetében. Ráadásul a szélsőséges nézeteiről ismert Jean-Marie Le Pent – az eset főszereplőjét – több alkalommal elmarasztalták faji gyűlölet szítása, emberiesség elleni bűnök jelentéktelen színben való feltüntetése, az erőszak bátorítása, háborús bűnök dicsőítése, közszereplők szidalmazása és sértő megjegyzések miatt.
Az adott ügy előzménye, hogy Franciaországban megjelent egy valós eseményeken alapuló fikciós regény Jean-Marie Le Pen pere (Le Procès de Jean-Marie Le Pen) címmel, amelyben a Nemzeti Front aktivistája plakátragasztás közben hidegvérrel és rasszista indítékból meggyilkol egy észak-afrikai származású fiatalembert. A regénybeli aktivista baloldali, zsidó és homoszexuális ügyvédje Le Pen felelősségét firtatja.
A strasbourgi fórum szerint, függetlenül a politikai küzdelem hevességétől, indokolt megkísérelni annak biztosítását, hogy az megfeleljenek a mértéktartás és illem minimális szintjének, különösen azért, mert az akár megosztó politikus becsülete is megérdemli az emberi jogok európai egyezménye által nyújtott védelmet.
Le Pen ügyében a Bíróság vizsgálta a kijelentések jellegét, különösen a másik oldal megbélyegzésének szándékát és azt a tényt, hogy tartalmuk alkalmas erőszak és gyűlölet szítására, ami már nem tűrhető el egy politikai vitában, még a palettán szélsőséges pozíciót elfoglaló szereplővel szemben sem. Így végül azt, hogy regény megjelentetésért felelős személyeket a francia bíróság elmarasztalta, nem találták egyezménysértőnek
