Ha az ellenzéki oldal az együttműködés szándékának híján van – és erre utaltak egyes március 15-i megszólalások –, akkor legközelebb is a Fidesz kétharmadának ágyaznak meg. Vajon tényleg ezt akarják? Vagy tanulnak 1848-ból? Amikor létrejött egy nemzeti minimum legalább abban: nem kérünk a bécsi császár túlhatalmából. Most azt kell eldönteni, meddig tűrjük Orbánnak a demokratikus intézményrendszer alapjait megrengető politikáját.
A nemzeti ünnepek alkalmat teremthetnének arra, hogy legalább e kitüntetett pillanatokban kifejezzük a nemzet egységét. Nyilvánvaló, hogy erre ma kevés az esély, hiszen az egymással versengő ellenzéki pártok is a saját identitásuk erősítésére – a maguk vélelmezett választóihoz szólva – használják fel ezeket az alkalmakat. Vagy még arra sem, amire a mostani március 15-e utalt: igazán nagy tömegeket még a Fidesz sem akart megmozgatni, talán ezért vitték Orbán Viktort Kiskőrösre, Petőfi Sándor szülőházához, ahol válogatott közönség előtt tartott aktuálpolitikai kérdésektől nagyjából mentes történelemórát.
Pedig 1848 tavaszának számos üzenete máig érvényes: legyen sajtószabadság, szakítsunk az úrbéli, a Fidesz által preferált uram-bányám rendszerrel, legyenek felelős minisztériumok stb., de minderről most valamiért kevés szó esett. Az amúgy harcias Orbán Viktor is visszafogta magát, és tartózkodott attól, hogy párhuzamot vonjon a 175 éve történtek és a mai magyar valóság között. Lelke rajta, hogy ezt az utat választotta, de megtehette, mert a Fidesz a közvélemény-kutatási adatok szerint stabilan vezet, és neki nincs szüksége az újabb voksok elnyerése érdekében egyértelműen színt vallani.
Más a helyzet az ellenzéki térfélen. Megfogalmazhatták volna, hogy mi március 15-e máig érvényes üzenete. Ha nem közösen, egy színpadon – ami nem vált be a 2022-es parlamenti választások előtt –, hanem akár külön-külön, de egységet mutatva. Ám ezzel alig próbálkoztak. Pedig kiváló lehetőség kínálkozott arra, hogy legalább egyenként kimondják a NER-rel kapcsolatos, az 1848-as eseményekkel összefüggésbe hozható véleményüket. Ehelyett alig futotta többre – mint hogy már amelyik ellenzéki párt egyáltalán kiállt a nyilvánosság el –, egymást ekézte. Így nem valósul meg a sokak által remélt rendszerváltozás.
Ha ez így folytatódik, amint mondani szokták, a Fidesz politikusai hátra dőlhetnek, és kérhetnek egy kávét, mert a szembenálló politikai oldal végképp eljelentéktelenik. Értem én, hogy ebből a maguk ásta csapdából nehéz kikeveredni. Ám amennyiben az ellenzék komolyan veszi magát – és a NER leváltásának célját –, valamit ki kellene találni. Legalább azt a következtetést le kellene vonni, hogy egyes (törpe)pártok a mai választási rendszerben külön-külön biztosan nem meneszthetik a Fideszt.
Ehhez kellene valamilyen paradigmaváltás. Szándékosan tartózkodom attól, hogy bárkit/bármely pártot megnevezzek, A bölcsek kövének sem vagyok a birtokában, hogy biztos megoldást kínálják, de nem kell a továbbgondoláshoz nagy fantázia. A NER – a rendszer kegyeltjeit kivéve – elég sokakat hozott meglehetősen nehéz helyzetbe, és ha sikerülne a Fidesz-kormány veszteseit megszólítani, esély lehet a változásra.
Itt jön be egy újabb kérdés: képesek-e az ellenzéki pártok a saját partikuláris érdekeiken túllépni – kinek hány képviselője kerül be a parlamentbe, és ezért mennyi állami támogatásra tehetnek szert –, és hajlandók távlatosabban gondolkodni? Ez meg nem megy a helyi közösségekbe mélyen beágyazódott civil szerveződések bevonása nélkül. Miközben a politika alakítói kétségkívül a pártok, a polgárok széles köreinek támogatása nélkül csak béna kacsák maradnak. A Fidesz ezt ismerte fel, amikor egykor megalapította a polgári köröket, és ezt meg kellene tanulni tőlük.
Pártok nincsenek a civilek nélkül, és a civilek sem létezhetnek pártok nélkül. Ami ma a politikai realitás. Aki meg akarja dönteni a NER-t, annak ezt – pártlogóktól függetlenül – saját gondolatává kell tennie. Továbbá az ellenzéki oldalon olyan önmérsékletre van szükség, amire ma nemigen mutatnak hajlandóságot, miközben politikai egyszer egy: a külön utasság egyenesen öngyilkos stratégia. Az ellenfelet ugyanis nem a saját oldalukon kellene keresni, amit folyamatosan tapasztalunk.
Ha az együttműködés szándékának híján vannak – és erre utaltak egyes március 15-i megszólalások –, akkor legközelebb is a Fidesz kétharmadának ágyaznak meg. Vajon tényleg ezt akarják? Vagy tanulnak 1848-ból? Amikor létrejött egy nemzeti minimum legalább abban: nem kérünk a bécsi császár túlhatalmából. Most azt kell eldönteni, meddig tűrjük Orbánnak a demokratikus intézményrendszer alapjait megrengető politikáját.
(Fotó: Wikipedia, amint Petőfi Sándor a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Ami egyes források szerint ilyen formában talán soha nem történt meg.)
