Az EU nemigen fogja megvédeni a menekültek jogait Magyarországon – két luxembourgi ítélet is ezt a vélekedést támasztja alá. Az uniós jog alapján egyébként elég nagy a tagállamok mozgástere, és a Fidesz-kormány tulajdonképpen csak ezt használja ki – vagy inkább él vissza a lehetőségekkel. A kormányzati trükközés ugyanakkor nem ad felmentést az emberi jogi egyezmény betartása alól.

A migránsokra is vonatkoznak a törvények, ezen nem segít semmilyen emberi jogi, szépelgő handabanda – keménykedett Orbán Viktor még kedden a frissen kiképzett 462 határvadász tiszthelyettes eskütételén. Hangsúlyozta, hogy „legyenek büszkék, mert egy kipróbált és egy, a legnehezebb körülmények közt is helytálló közösséghez csatlakozhatnak, a magyar végvári vitézekhez”. A miniszterelnök szerint nehéz időben választották ezt a hívatást a határvadászok, mert „ebben a pillanatban is ostrom alatt állunk”.

Orbán azzal riogatott, hogy csak lelassult a migráció, egy pillanatnyi szünet a mostani állapot, amit a következő rohamra való felkészüléssel kell tölteni, és szerinte a határainkra nehezedő nyomás a következő években nem fog megszűnni. „Brüsszelre és az Európai Unióra nem számíthatunk, csak megnehezítik a munkánkat. Csak magunkra számíthatunk” – hangsúlyozta különutasságunkat a vezér.

Az évek óta a menedékkérők, az Európai Unió, a jogvédő civil szervezetek és Soros György ellen folyó kormányzati gyűlöletkampányban nem volt sok idő a higgadt jogi elemzésre. Az alábbiakban erre teszünk kísérletet. Bemutatjuk, szó sincs arról, hogy Brüsszel ránk szabadítaná migránsok millióit, ugyanakkor ismertetjük a kormány ügyeskedésének jogi korlátait is. Ez egy nehéz téma, mert Magyarországnak a menedékkérelmek elbírálása során hármas normarendszernek kell megfelelnie a hazai jogszabályokon kívül: az ENSZ menekültügyi egyezményének – genfi egyezmény –, az uniós jognak és az emberi jogok európai egyezményének – római egyezmény –, de lássuk sorjában!

Kik a menedékkérők, és mi közünk hozzájuk? 

Az 1951-es genfi egyezmény a menekültek védelmének legfontosabb nemzetközi dokumentuma; meghatározza azokat a kritériumokat, amelyek alapján valaki menekültnek minősül. Menekült az, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni.

Menedékkérő az a személy, aki formálisan kérte, hogy ismerjék el menekültként, nemzetközi védelemre jogosult személyként. A menekültstátus megadását alapos vizsgálat előzi meg, amelynek során ellenőrzik, hogy a menedékkérő által előadottak megfelelnek-e a valóságnak. Amíg ez a vizsgálat, vagyis a menekültügyi eljárás tart, az elismerést kérő személy jogszerűen tartózkodik a befogadó államban – vagyis nem „illegális” migráns –, és jogosult ellátást, támogatást és szállást kapni.

Hová lehet a menedékkérőt visszaküldeni?

Az ENSZ-egyezmény egyik legfontosabb rendelkezése kimondja, hogy a menekültek nem küldhetők vissza abba az országba, ahol üldöztetésnek lehetnek kitéve. Ha egy afgánt, akit saját hazájában üldöznének, amiért áttért a keresztény hitre, nem szabad visszaküldeni Afganisztánba. Lehet azonban, hogy útja során áthaladt olyan országon – „B” állam –, ahol emiatt nem üldözték, vagyis ahonnan nem kellett volna továbbmenekülnie; ha mégis továbbment, és más országban – „C” állam – kér menedékjogot, azt megtagadhatják és visszaküldhetik abban a biztonságos országba – „B” államba –, amelyen áthaladt.

A származási országtól eltérő – harmadik – országok közül az tekinthető biztonságosnak, ahol a kérelmező életét és szabadságát nem fenyegeti veszély. Tehát faji, vallási, nemzeti, politikai, vagy meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozás miatt biztosan nem üldözik. Továbbá feltétel, hogy e harmadik államban tiszteletben tartják a visszaküldés tilalmának elvét – tehát senkit nem kényszerítenek többek között vissza oda, ahol az érintett személyt üldöznék –, s biztosított az, hogy bárki menekültkénti elismerést kérelmezzen, és ahol a genfi egyezménnyel összhangban álló védelem is kijár.

Ez nem csak arról szól, üldözik-e ott az illetőt, hanem az is szempont, hogy megfelelő elbánást/menekültügyi eljárást biztosítanak-e neki. Például Szerbiát a menekültügyi ellátórendszer hiányosságai miatt nem tartja számos uniós tagállam biztonságos harmadik országnak. Ám az nincs meghatározva, ki dönti el, hogy egy állam biztonságos-e vagy nem, így fordulhat elő az, hogy Magyarország Szerbiát ilyen országként ismerheti el.

Hogyan pattintja le a menedékkérőket a magyar jogrendszer? 

Mi nem sokat foglalkozunk a „migránsokkal”, hanem a menedékkérőt egyszerűen kipenderítjük. A napokban elfogadott törvénymódosítás alapján tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet esetén – amit nem túl régen szeptemberig ismételten elrendeltek – még a 14-18 év közötti kiskorúakat is.

Mellesleg most menedékkérelmet sem nagyon lehet benyújtani, mert aki illegálisan tartózkodik az ország területén, azt válsághelyzet idején „a rendőr az államhatárról szóló törvényben meghatározott államhatár rendjének védelmét biztosító létesítmény kapuján átvezeti”. Tehát a menekülő nem is adhat be kérelmet, hanem kiteszik a szűrét, és várakozhat a tranzitzóna előtt, ahová nagyjából napi tíz embert engednek be.

Ez azért is érdekes megoldás, mert mindenkit különösebb vizsgálódás nélkül a szerb határhoz kísérnek, akkor is, ha Romániából vagy Ukrajnából jött. Ennek pedig lehetnek nemzetközi jogi vonatkozásai is, mert a kerítés túloldalán van még ugyan 60 méternyi magyar terület, de ha a migránst ésszerű időn belül nem engedjük vissza, hogy a menedékkérelmét benyújtsa, előbb-utóbb kényszerűen Szerbia felé fog menni. De ezen most lépjünk túl.

Lehet vég nélkül dekkolni a kerítés túloldalán (Fotó: 24.hu)

A sommás hazai menekültügyi eljárás arra szorítkozik, hogy ha a menedékkérő Szerbia felől érkezett, akkor a kérelmét elfogadhatatlannak minősítik, és rövid úton kiteszik e biztonságosnak mondott harmadik államba.

Az uniós jog sem egyértelműen menekültbarát

Az unió működéséről szóló szerződés szerint olyan közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikát kell kialakítani, amely a „nemzetközi védelmet igénylő harmadik országbeli állampolgárok mindegyike számára megfelelő jogállást” kínál és biztosítja a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását. Az uniós jog a genfi egyezmény egységes és összehangolt alkalmazását hivatott biztosítani az eljárási szabályok egységesítésével; lejjebb kifejtjük, hogy miért kevés sikerrel.

Az Európai Unió alapjogi chartájának 18. cikke rögzíti, hogy a genfi egyezménnyel és kiegészítő jegyzőkönyve rendelkezéseivel, valamint „az Európai Unióról szóló szerződéssel és az Európai Unió működéséről szóló szerződéssel (…) összhangban a menedékjogot biztosítani kell”. Ugyanakkor „senki sem toloncolható ki vagy utasítható ki olyan államba, vagy adható ki olyan államnak, ahol komolyan fenyegeti az a veszély, hogy halálra ítélik, kínozzák, vagy más embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek vetik alá”.

Másfelől a charta 18. cikke hiába garantálja a menedékjogot, ha az EU joga nem biztosít a menedékkérők bejutását megkönnyítő megoldásokat. Általában azon országok polgárairól van szó ugyanis, akikkel szemben vízumkényszer áll fenn, tehát vagy illegálisan lépik át a határt, vagy sehogy.

A dublini rendelet szerint viszont mindenkinek biztosítani kell a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálására vonatkozó eljáráshoz való jogot. Vagyis: a „tagállamok megvizsgálják azon harmadik országbeli állampolgárnak, vagy azon hontalan személynek a nemzetközi védelem iránti kérelmét, aki egy tagállam területén nyújtja be azt, ideértve annak határát és a tranzitzónákat is”.

Ennek alapján nincs feltétlenül baj a tranzitzónákkal, az viszont már aggályos lehet, hogy aki bejutott egy uniós tagállam területére, attól megtagadhatják-e a menedékkérelem beadásának lehetőségét. Tehát kérdéses, átvezethetik-e úgy az „államhatár rendjének védelmét biztosító létesítmény kapuján”, hogy a hatóságok tudomást sem vesznek arról, hogy egy potenciális menekültről lehet szó.

A menedékkérők befogadása minimumszabályainak megállapításáról szóló uniós irányelv előírja viszont, hogy azt „harmadik ország minden olyan állampolgárára és minden olyan hontalan személyre alkalmazni kell, aki egy tagállam határán vagy területén menedékjog iránti kérelmet nyújt be”. Ebből is az következik, hogy aki bejutott valamelyik uniós tagállamba, annak a kérelmét be kell fogadni.

A nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról szóló irányelv meg azt mondja ki, hogy ha bárki nemzetközi védelemért folyamodik valamely, a nemzeti jog alapján az ilyen kérelmek nyilvántartásba vételére hatáskörrel rendelkező hatósághoz, azt a kérelem benyújtását követő három munkanapon belül nyilvántartásba kell venni. A tagállamoknak biztosítani kell azt is, hogy az érintetteknek legyen ténylegesen lehetőségük arra, hogy a kérelmüket mielőbb beadhassák. Ezzel szembemegy, ha a migránsokat egyszerűen a kerítés túloldalára vezetik át.

Az irányelv szerint a tagállamok rendelkezhetnek azonban úgy is, a „nemzetközi védelem iránti kérelmet és a kérelmező biztonságát különleges körülményeire való tekintettel nem vagy csak részben vizsgálják meg, (…), ha az illetékes hatóság a tények alapján azt állapította meg, hogy a kérelmező egy (…) biztonságos harmadik ország területéről kíván belépni vagy lépett be illegálisan az ország területére”.

Így az uniós jog alapján azzal nincs nagy baj, hogy aki Szerbia felől lépett illegálisan az ország területére, annak a kérelmet érdemben nem is vizsgálják, hanem a tranzitzónából mehet vissza oda, ahonnan jött. A kérelmezőnek persze lehetőséget kell teremteni arra, hogy a biztonságos harmadik ország vélelmét megtámadja, de ez a hazai joggyakorlat alapján eléggé bizonytalan kimenetelű próbálkozás. Az igen rövid, néhány napos eljárási határidők miatt pedig nem is lehet beszélni érdemi jogorvoslati lehetőségről.

Látható különben, hogy az unió is felemásan viszonyul a menekültekhez. Miközben elismeri a jogaikat, kevés garanciális szabályt tartalmaz. Például a „tagállamok megkövetelhetik, hogy a menedékjog iránti kérelmeket személyesen, és/vagy az erre kijelölt helyen nyújtsák be”. Tehát bizonyos helyzetekben csak a tranzitzónákban – mondja ki a magyar szabályozás. Ez így beleférhet az uniós jogba.

„A kérelmezők részére engedélyezni kell, hogy kizárólag az eljárás lefolytatása céljából a tagállamban maradhassanak mindaddig, amíg az eljáró hatóság (…) az elsőfokú határozatot meg nem hozta” – írja elő az uniós jog. Ez is rendben van, hiszen a menekült maradhat – bezárva a tranzitzónában.

„A tagállamok biztosítják, hogy az eljáró hatóság a menedékjog iránti kérelmekről megfelelő vizsgálat után hozzon határozatot”, s azt írásban közlik – ami minden esetben megtörténik. Azt, hogy mi a „megfelelő”, már értelmezés kérdése. Elvileg jogorvoslat is van, más kérdés, hogy ez a tisztességesnek nehezen minősíthető gyorsított eljárás keretében tisztességesnek minősíthető-e.

A luxembourgi bíróság sem szereti annyira a menekülteket

Másfelől az Európai Unió Bírósága tavaly egy konkrét ügyben kimondta: Magyarország joggal küldhet vissza biztonságos harmadik országba migránsokat. A dublini rendszer keretében visszavett kérelmezők tekintetében is lehetőség van az úgynevezett elfogadhatatlansági vizsgálatra, tehát amikor kiderül, hogy menekülő a biztonságosnak ítélt Szerbia felől lépett az unió területére, de illegálisan továbbment más tagállamba, majd onnan visszaadták, a kérelmét lehet elfogadhatatlannak minősíteni, s utána az embert ki szabad utasítani.

Nyilván ugyanez igaz akkor is, ha valaki nem tesz kitérőt, hanem Magyarországon várja meg a menekültügyi eljárás befejezését. Ráadásul most született Luxembourgban egy újabb ítélet, amely szerint az uniós tagállamok nem kötelesek humanitárius vízumot kiadni az EU-n kívüli országok azon állampolgárainak, akik azért szeretnének a területükre lépni, hogy ott menekültstátust kérjenek. Ám ha akarják, a nemzeti jog alapján ezt megtehetik.

Az ügy előzménye, hogy a belga hatóságok elutasították egy olyan szír család vízumkérelmét, amelynek tagjai legális úton szerettek volna eljutni Aleppóból Belgiumba, hogy ott menedékkérelmet nyújthassanak be. A szírek egy namuri családnál laknának, amely jelezte, hogy fogadná őket.

Egy belga bíróság később úgy döntött, hogy az illetékes szerveknek meg kell adniuk a kérelmezett vízumot. A luxembourgi fórum viszont megállapította, hogy az uniós jog csupán a tagállamok területén való átutazásra vagy tartózkodásra szolgáló vízumok kiadásának eljárásait és kiadásának feltételeit határozza meg, s eddig nem született olyan szabály, amely a humanitárius célú beutazásra vonatkozna. Na, erről sem mondhatni, hogy menekültpárti döntés lenne. 

Az emberi jogok betartása alól nem lehet felmentést kapni

Az EU-tagállamok ugyanakkkor az uniós jog alkalmazása során is kötelesek tiszteletben tartani az emberi jogokat, különösen az emberi jogi egyezményt, amit nem az EU, hanem a strasbourgi székhelyű Európa Tanács dolgozott ki. Bár az nem szól kifejezetten a menekültekről, azonban a 3. cikke tiltja a kínzást, továbbá az embertelen vagy megalázó büntetést, illetve bánásmódot.

A Soering kontra Egyesült Királyság ügy óta a strasbourgi bíróság a kiadatási eljárások során is számon kéri e cikk betartását a szerződő államokon, vagyis nem adható ki senki olyan államnak, ahol kínzás, embertelen vagy megalázó büntetés vagy bánásmód várna rá.

A Crut Varas kontra Svédország ügy óta pedig ez az elv a menedékkérők visszaküldésére is alkalmazandó. A római egyezmény alkalmazandóságát nem érinti, hogy a célállam biztonságos harmadik államnak tekintendő-e a genfi egyezmény alkalmazása szempontjából. Annak bizonyítására sincs szükség, hogy a menedékkérőt a genfi egyezményben meghatározott ok – faji, vallási, nemzeti, politikai, vagy meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozás – miatt érje sérelem.

Végül az emberi jogi egyezmény 3. cikkének megsértéséhez az sem szükséges, hogy a célállamban állami szervek okozzák a visszautasított menedékkérő szenvedését. Egyszóval az emberi jogi egyezmény által kínált védelem szélesebb körű, mint amit a menekültügyi konvenció biztosít. Ezért az egyezménysértés elkerüléséhez minden egyes menedékkérő helyzetének egyedi és körültekintő vizsgálatára lenne szükség.

Vagyis hiába deklarálja egy magyar kormányrendelet menekültügyi szempontból Szerbiát biztonságos harmadik államnak, a sommás eljárásban meghozott, futószalagon gyártott elutasító kérelmek könnyen az emberi jogi egyezménybe ütközhetnek.

Például lehetséges, hogy egy menedékkérőt korábban szerb skinheadek bántalmaztak, esetleg az érintett muszlim vallása vagy homoszexualitása miatt reális a veszélye annak, hogy ott megalázó bánásmódban lesz része, vagy olyan betegségben szenved, amelyet Szerbiában nem tudnak megfelelően kezelni, s akkor őt már nem lehet visszaküldeni. És akkor még nem is beszéltünk a szerb menekültügyi rendszer hiányosságokról.

Tehát könnyen belefuthat egy egyezménysértésbe a magyar állam, amikor látszólag betartja az uniós eljárási szabályokat, miközben a lélektelen és bürokratikus jogalkalmazással nem hajlandó foglalkozni konkrét emberi sorsokkal, és nem hoz egyediesített határozatot a visszatoloncolásról. Ugyanis a magyar kormányra is vonatkoznak a nemzetközi egyezmények, és ezen nem segít semmilyen gyűlölködő, rendpárti handabanda.