Az euroatlanti elkötelezettség, a korrupció elleni fellépés, a leszakadó, elszegényedő rétegek védelme, a demokratikus alapjogok megóvása – ezek lehetnének a közös demokratikus ellenzék együttműködésének alapelvei. De ők inkább egymással marakodnak, ahelyett, hogy – megőrizve önállóságukat és identitásukat – ernyőszervezetben, választási pártban gondolkodnának. Meg kereshetnének fogást Orbán Viktoron is, akinek a nagy barátja úgy véli, 1956-ban fasiszták garázdálkodtak Magyarországon. Összefogás hiányában a Fidesz hátra dőlve várhatja az újabb kétharmadot 2026-ban is.
Lázadó radikálisok, a fasiszta Magyarország volt katonái fogtak fegyvert 1956-ban, rengeteg gyilkosságot követtek el, még a sorkatonák is brutális mészárlások áldozatai lettek – ez olvasható az Orbán Viktor barátja, Putyin elnök utasítására megírt, néhány mondatban az 56-os forradalomról is megemlékező új állami orosz tankönyvben, amiből szeptembertől kötelező jelleggel fog minden 17 éves tanulni. Ez kínosan megegyezik a korabeli magyar narratívával.
A magyar válságot a nyugati titkosszolgálatok és az általuk támogatott belső ellenzék akciói katalizálták – vizionálja a tankönyv szerzője. Szerinte azért vezényelt a Szovjetunió csapatokat Magyarországra, hogy segítséget nyújtson a magyar hatóságoknak az illegitim tiltakozás elfojtásában. Ugyanez a gondolat szerepel az 1968-as csehszlovákiai bevonulás kapcsán is, ahol „a polgári engedetlenség zavargásairól” írnak. „Természetesen” akkor is a szovjet tankok voltak a békehozók.
Ezzel vajon mit kezd a hazai ellenzék? Egyelőre nem tudjuk, mert az itthoni médiában szinte senki nem emlékeztetett arra, hogy a fiatal Orbán Viktor még a „ruszkik haza” skandálásával igyekezett maga mögé állítani 1989 nyarán a szebb jövőben reménykedő honfitársait a budapesti Hősök terén. Azóta látjuk, hogy Putyint az EU tagállamai közül kizárólag Orbán tekinti olyan politikusnak, aki az általánosan elfogadott demokratikus értékeknek megfelelően gyakorolja hatalmát, s akivel érdemes szorosabb kapcsolatot ápolni.
A keleti blokk szovjetizálása a putyini megközelítés szerint nem a megszállás következménye, hanem lényegében a hála eredménye volt. „A szovjetbarát erők győzelme a kelet-európai országokban a Szovjetuniótól kapott hatalmas anyagi segítségnek is köszönhető” – derül ki a tankönyvből. A szovjet szatellitállamok, többek között Magyarország elengedését is óriási hibának tartja a hivatalos orosz történelemkönyv, amely szerint amikor 1989-ben megkezdődött a szovjet csapatok egyoldalú kivonása Kelet- és Közép-Európából, egy különösen átgondolatlan döntés volt, mert „a szovjet katonai jelenlét gyengülése a szövetséges országokban a nacionalista és szovjetellenes érzelmek erősödését okozta”.
Azonban legyünk őszinték: a szovjet csapatokat 1945-ben valóban sokan felszabadítóként köszöntötték, kivéve azokat, akiknek a személyes sorsát tették tönkre. Ám ki gondolta volna akkor, hogy az 1948-ban elcsalt választások révén el is veszett az esély arra, hogy Magyarország a nyugati típusú demokrácia útjára lépjen. Ehelyett a nyakunkba kaptuk a szovjet modellt, amelynek levét talán máig is isszuk.
De ugorjunk egy nagyot: a hazai választók zöme 1990-ben úgy döntött, hogy nem kér a szovjet fennhatóságból. Néhány évvel később pedig a polgárok népszavazás útján határoztak arról, hogy a mi utunk az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás. Ehhez képest megdöbbentő, hogy Orbán keleten keresi a boldogulásunkat, és Punyin „pincsikutyájának” a szerepét vállalja.
Ez rendkívül magas labda, amit az ellenzék könnyedén leüthetne. Ám egyelőre a szaporodó kispártok nem élnek ezzel a lehetőséggel. Inkább egymással versengenek, ahelyett, hogy Orbánt szembesítenék a saját pálfordulásával. A „ruszkik haza” helyett ma ő az unión belül Putyin egyedüli hű „harcostársa”, miközben Moszkva – a régión belüli teljhatalma megőrzésének érdekében – korábban lerohanta Budapestet és Prágát is. Erről kellene beszélni. Meg persze Ukrajnáról is, amelynek kapcsán szintén előjött a náci narratíva.
Van nekünk persze enélkül is éppen elég bajunk. Itt tapasztaljuk többek között az unión belül bajnok inflációt, a bérek ráértekének csökkenését, a nyugdíjasok elszegényedését. Ezzel szemben az ellenzéki oldalon újabb törpepártok jelennek meg, amelyek képtelenek a NER-rel szemben valós alternatívát kínálni, hanem egymással marakodnak a koncért. Ahelyett, hogy – megőrizve önállóságukat és identitásukat – ernyőszervezetben, választási pártban gondolkodnának és abban tömörülnének. A választási pártot magánszemélyek hozhatnák létre, és a demokratikus ellenzék kompetens, prominens tagjait ide delegálhatnák. Ez a jelölő szervezet képes lehet választást nyerni a Fidesszel szemben, és ezután megváltoztathatná a választójogi törvényt, a párt- és kampányfinanszírozás szabályait, visszaadhatná az elvileg független intézmények valódi függetlenségét, és lenyesegethetné az alaptörvény vadhajtásait.
Új politikai szerveződések létrehozásának valós társadalmi támogatottság hiányában semmi értelme. Ezek egymástól lopnak el szavazatokat, a Fidesz meg hátra dőlhet, mert a politikai riválisai egymást csinálják ki. A hatékonytalan ellenzék a kormányoldalt erősíti. Miközben lenne közös nevező. Ilyen az euroatlanti elkötelezettség, a korrupció elleni fellépés, a leszakadó, elszegényedő rétegek védelme, a demokratikus alapjogok megóvása. Ezek mentén talán lenne esély arra, hogy közösen lépjenek fel a mostanában kialakuló félfeudális rendszerrel szemben. Ha erre képtelenek, a NER a jelenlegi választási szabályok alapján leválthatatlan.
(Fotó: Huszti István / Telex)
