Kétségtelen, hogy torz a választási rendszer, s durván a győztes felé lejt a pálya, de ezt 2011 óta mindenki tudta. Ugyanakkor 1990-től nyilvánvaló volt, hogy nagyrészt az egyéni körzeteken múlik a parlamenti többség. Az ellenzéknek ezt idén sem sikerült felismernie.
Most már nagyjából megvan az április 8-i parlamenti választás végeredménye, amit valószínűleg az esetleges további jogorvoslati kérelmek sem befolyásolnak. Néhányan még elvileg a Kúriához fordulhatnak, de sok értelme nincs. Szóval tudomásul kell venni, hogy a Fidesz megint kétharmados többséget szerzett a parlamentben, s ezt nem törvénybe ütköző választási csalások révén érte el.
Kétségtelen persze, hogy a rendszer torz, s durván a győztes felé lejt a pálya, de ezt 2011 óta mindenki tudta. Mindazonáltal a jelenlegi feltételek mellett is meg lehetett volna verni a Fideszt, de már ezen is túlvagyunk. Érdemes ugyanakkor visszatekinteni, hogy a korábbi, a mostaninál tisztességesebbnek tartott szabályok mellett is mennyire eltérhettek az eredmények a – vélelmezett – választói akarattól.
Emlékezzünk csak 1994-re, amikor az MSZP a listás szavaztok nem egészen 33 százalékát szerezte meg, s ez akkor elég volt az abszolút többséghez: a 386 parlamenti mandátumból a párt 209-hez jutott, ami 54 százalékot jelentett. Az SZDSZ több mint 19 százalékkal lett a második, így az akkori koalíciós kormány az országgyűlésben kevesebb mint 53 százalékkal 72 százalékos többséggel rendelkezett.
Ez mennyivel volt igazságosabb, mint a mostani eredmény, amikor a 49 százalék hozott a kormányoldalnak 66,8 százalékos többséget? Pedig az akkori rendszer elvileg lényegesen arányosabb volt, hiszen a parlamenti helyek kevesebb mint 46 százalékát lehetett elnyerni a 176 egyéni választókerületben, míg a többit – ha még emlékeznek rá – a területi és az országos listákról osztották ki. Közvetlenül csak az előbbire szavazhattunk, míg az országos listáról 58 kompenzációs mandátumot lehetett elnyerni.
Igazából tehát a korábbi sem volt igazán arányos rendszer. Például 1990-ben az MDF-FGKP-KDNP-koalíció 42 százalékos listás szavazatarány mellett 59 százalékos többséggel rendelkezett az akkori parlamentben. A Fidesz és a KDNP pedig 2010-ben majdnem 53 százalékos listás szavazat mellett 68 százalékot meghaladó parlamenti többséggel kormányozhatott.
És nézzük a 2014-es eredményt, mert az tényleg sokkal igazságtalanabbnak tűnik. Akkor választhattunk első alkalommal az új szabályok szerint: 386-ról 199-re csökkent a parlament létszáma, átrajzolták az egyéni körzetek határait, megszűnt a területi lista, míg az országos listán – ahonnan mindössze 93 helyet lehet elnyerni – jóváírnak az egyéni körzetben győztes jelöltek után is töredékszavazatokat, s a listára voksolhatnak a határon túli magyarok is.
Mindez tényleg kellett ahhoz, hogy a Fidesz a listás szavazatok 44,8 százalékával 133 képviselői helyhez jusson, ami éppen a kétharmados többséget jelentette. A határon túliak ehhez egy mandátumot hoztak, a győzteskompenzáció meg további négy-ötöt. De ha ezek nincsenek is, az egyszerű többség kényelmesen megvan.
Az idén pedig kiderült, hogy a torz rendszer sem feltétlenül annyira torz. Most a Fidesznek 49 százalék kellett az ugyanolyan szűk – egyfős – kétharmadhoz, a határon túliak szavazatai pedig mentek a kukába. Hiába voksoltak több mint kétszázezren – majdnem kétszer annyian, mint 2014-ben – a kormányoldalra, a magas részvételi arány miatt ez nem ért egyetlen mandátumot sem. Miként az sem eredményezett több képviselői helyet, hogy idén a Fideszre bő félmillióval többen szavaztak.
Szóval van a rendszerben egy sor esetlegesség: mekkora a részvételi arány, hány párt indul, az országos listát állító szervezetek közül mennyi nem éri el az ötszázalékos küszöböt, s emiatt mennyi szavazat vész el. Most ez több volt, mint korábban, hiszen csak a Momentumra és a Kutyapártra csaknem öt százaléknyian voksoltak, de hiába.
Ami viszont a Fidesz ördögi ötletét, a győzteskompenzációt illeti, az bejött. Ez azt jelenti, hogy az egyéni győztes után is megy a listára egy halom voks; annyi, amennyi az első és második helyezett közötti különbség mínusz egy szavazat. A körzetet ugyanis egyetlen különbséggel is lehetne nyerni, a többi tehát „megilleti” a befutó jelölt pártját.
Igaz, a világban ilyen sehol nincs, ám ez kellett most is a kétharmadhoz, mert ha nincs a trükk, nincs 133 mandátum, hanem csak ennél jó párral kevesebb. A Fidesz vitt 91 egyéni körzetet, s kapott ezek után is egy rakás töredékszavazatot, ami azt jelenti, hogy egy voks kétszer is hasznosult.
De ma már ez is közömbös. Bár lehet hivatkozni a médiatúlsúlyra, a kormányzat kampányban betöltött tisztességtelen szerepére, a kamupártok kampánytámogatására, meg még sok mindenre, de az sajnálatos tény, hogy a Fideszre többen szavaztak. Kétségtelen, hogy a saját játékszabályaik szerint, ám ez nem volt titok. Ehhez kellett volna alkalmazkodni, mert nyilvánvaló volt, hogy a választás – miként korábban is – az egyéni körzetekben dől el.
Ez történt egyebek mellett 1994-ben is, amikor az MSZP az akkori 176-ból 149 választókerületben tarolt. A Fidesz pedig 2010-ben két körzet híján mindenütt nyert, s ebből jött ki a bő kétharmad. Az új szabályok szerint 2014-ben a Fidesz a 106-ból 96 körzetet vitt el, és ismét lett belőle minősített többség. Az idén ehhez elég volt 91 kerület is, de a pártra összességében sokkal többen szavaztak, miközben egyértelműen a győzteskompenzáció hozta meg az éppen kétharmadot.
Ez a rendszer létezik, és a jövőben is ezzel kell számolni. S még egyszer: ha a Fidesz nem formálja a saját képére a választási szabályokat, akkor is folyamatosan nyer. Ahogyan nyert a korábbi jogszabályi környezetben 2010-ben is, amikor még nem a jobboldal uralta az egész médiát. Ez van. Mindenki tudhatta, hogy most csak az ellenzéki összefogás kínál esélyt a győzelemre, de nem vettek tudomást róla. Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde!
