Nézzünk már magunkba: önként csatlakoztunk egy ötszázmilliós közösséghez, amely népességének a két százalékát sem tesszük ki, míg az EU GDP-jének a 0,8 százalékát produkáljuk. Ehhez képest a döntéshozó testületekben ennél jóval nagyobb arányban vagyunk jelent, s a hazai nemzeti össztermék több mint öt százalékát kapjuk az ellenzéknek kikiáltott „Brüsszeltől”.
A Fidesz nem tud leszakadni a migránskérdésről. A Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára szerint nem lehet olyanokra – az Európai Unióra – bízni a határvédelmet és a biztonságot, „akik kezében ott a kerítésvágó” – fújta még Dömötör Csaba a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság című műsorában. A politikus közölte: a salzburgi EU-csúcs is megmutatta, hogy a migrációs vita új gócpontja a határvédelem. Úgy vélekedett, a tanácskozáson azt akarták elérni, hogy „a tagállamok lemondjanak a határvédelem jogáról” és bízzák Brüsszelre, a Frontexre, az uniós határ- és partvédelmi ügynökségre.
Ez így persze egyszerűen nem igaz, mert senki nem akarja elvenni a határvédelem jogát Magyarországtól. „Brüsszel” meg mi is vagyunk. Igaz, lehet, hogy nem annyira, amennyire egyesek szeretnék, de annak idején magunk akartunk csatlakozni ehhez a klubhoz, és egyáltalán nem megalázó feltételek mellett vettek fel minket, amit a számok is mutatnak.
Az EU statisztikai hivatala kiszámolta, hogy az egyes tagországok hány százalékát adják az egész Európai Unió GDP-jének, vagyis melyik állam mennyivel járul hozzá az EU teljes gazdasági teljesítményéhez. Ebből pedig az látszik, hogy Magyarország részesedése tavaly 0,8 százalék volt.
A velünk nagyjából összemérhető, nyolc és félmilliós Ausztria esetében ugyanez a mutató 2,4 százalék. Csehország a maga tízmilliós népességével 1,3 százalékon áll, s a szintén tízmilliós Svédországról már ne is beszéljünk a 3,1 százalékkal, az öt és fél milliós Dánia az 1,9 százalékkal meg végképp kilóg a sorból.
A jelenleg 751 fős Európai Parlamentben pedig Magyarországnak 21 hely jutott, ami az összes képviselői hely 2,8 százaléka, miközben az országunk lakossága kevesebb mint az EU két százaléka. Szóval csatlakoztunk egy közösséghez, amelyben a népességünkhöz és gazdasági súlyunkhoz képest jóval nagyobb képviselettel rendelkezünk.
Még érdekesebb a helyzet, ha az Európai Bizottság összetételéből indulunk ki. Az EU végrehajtó szervébe – amely ráadásul az egyetlen szervezet, amely uniós szintű jogszabályok előterjesztésére jogosult – valamennyi tagország egy biztost delegálhat, és a döntéshozatal során mindegyikük szavazata azonos jelentőséggel bír. Vagyis: a mostani 28 tagország minden képviselője egyenlő szavazati joggal rendelkezik, tehát mi ott 3,5 százalékkal vagyunk jelen.
Mellesleg van még egy fontos információ: az Európai Bizottság apparátusának létszáma – amelynek nagyjából ötven, részben a döntések előkészítésében, részben a szervezet működtetésében közreműködő egysége van – mintegy 32 ezer fő. Közülük 740-en magyarok, tehát a teljes létszám 2,3 százaléka a honfitársaink közül kerül ki. Ezzel kapcsolatban megint csak az derül ki, hogy Magyarország a népességéhez képest felülreprezentált a bizottsági munkatársak között.
Szóval hogy is van ez? „Brüsszel” tényleg egy tőlünk független, a magyar érdekeket semmibe vevő, ellenségként minősíthető szervezet? Vajon így gondolják azok a parlamenti képviselők is, akiknek az alapbére tavaly bruttó 8484 euró volt? Igaz, a nettó már „csak” 6600 euró, de szorozzuk ezt meg 320-szal, s akkor is havi több mint kétmillió forint jön ki. Ha „Brüsszel” annyira közellenség, miért nem utasítják vissza legalább a fideszesek ezt a pénzt, amihez még feleennyi költségtérítés is jár, s eurótízezreket költhetnek szakértőkre?
S ha úgy tetszik, megint a demagógia helye: tavaly két és fél ezer milliárd forint folyt be uniós támogatások címén, ami a teljes hazai össztermék több mint öt százaléka. Ezzel nincs semmi bajunk? Ha „Brüsszel” fizet, az rendben van, ha viszont a közösségi normák betartását kérik számon, akkor szabadságharcot kell vívnunk?
Az egész unióellenes propaganda amúgy azért is abszurd, mert a döntéshozatali mechanizmusok részese Magyarország. Ez a laikusok számára kétségkívül nehezen átlátható rendszer, de az egyszerűség kedvéért szögezzük le: az EU két meghatározó szervezete igazából az Európai Bizottság, illetve az Európai Unió Tanácsa. Ez utóbbi tagjai az uniós országoknak az éppen megvitatandó szakpolitikai területért felelős miniszterei – a testület tehát az adott kérdéseknek megfelelően különböző formációkban ülésezik –, akik az Európai Parlamenttel közösen fogadhatnak el például a Bizottságtól beérkező javaslatokat.
Ja, hogy adott esetben a nem egészen tízmilliós Magyarország számára kedvezőtlen döntések születnek? A demokrácia már csak ilyen, gondoljunk például arra, hogy a Fidesz a 2018-as országgyűlési választáson résztvevők 49 százalékának – a választára jogosultak 35 százalékának – felhatalmazása alapján tetszése szerint megváltoztathatja a korábban is egyoldalúan elfogadott alaptörvényét, beleértve akár az ország államformáját. Ha akarják, az alig több mint egyharmad birtokában – ami kétharmados többséget hozott – kihirdethetik a királyságot is.
Ez sokaknak ellenére van, de nincs mit tenni, s az ellenzék nem alakíthat magának új Magyar Köztársaságot. Az unió döntéshozatali mechanizmusa viszont ennél sokkal demokratikusabb, hiszen a Bizottságban és a Tanácsban a tagállamok – lakosságuk számától, területétől vagy gazdasági teljesítményétől függetlenül – egy-egy szavazattal rendelkeznek. Tehát szinte valamennyi döntés előkészítése során minden ország azonos súllyal szólhat bele a folyamatokba.
Ha valaki ezt még tudta – és akarta – követni, a képet árnyalja, hogy bizonyos, a közösség számára igazán lényeges kérdésekben meghatározó szerepe van a tagországok állam- és kormányfőiből álló Európai Tanácsnak. Például ez utóbbi testület egyhangúlag határozza meg a közös kül- és biztonságpolitikát. Egyébként e fórum kizárólag egységesen dönthet a sokat emlegetett 7. cikk hatályba léptetéséről, tehát arról, hogy valamely tagállam súlyosan sérti az unió alapértékeit, és ezért az adott ország szavazati jogát fel kell függeszteni.
Tessék mondani, létezik-e olyan hazai jogszabály, amely bármilyen ügyben lehetővé teszi, hogy valamelyik ellenzéki párt blokkolja egy törvény módosítását? Ilyen nincs, ezért a Fidesznek miért fáj, ha néhány esetben – például a kvótaügyben vagy a Magyarország jogállamiságát megkérdőjelező uniós parlamenti döntésben – alulmarad Brüsszelben? Vagy Strasbourgban, mert meg kéne tanulni végre, hogy az uniós parlamentnek ott a székhelye.
Ha mindez Orbán Viktoréknak nem tetszik, hát kezdeményezze az unióból való kilépést, amire az alapszerződések lehetőséget biztosítanak, lásd a Brexitet. Igaz, az emberek legalább kétharmadának ez nem tetszene, de azoknak a fideszes oligarcháknak sem, akiknek a zsebében uniós milliárdok landolnak.
(Fotó: index.hu)
