Az önkormányzati választás kapcsán néhány helyen meglehetősen mocskos kampány folyt, de belegondolt-e valaki, hogy nem inkább az egész rendszer átalakításával kellene foglalkozni, s átgondolni, hogy a helyhatóságok számát nem kellene ésszerű mértékben csökkenteni? A csaknem 3200 településből 2400-ban átlagosan kevesebb mint kétezren élnek, és azt a másfélmillió, zömében hátrányos helyzetű embert nemigen érdekli a nagypolitika.
Az önkormányzati választásnak leginkább a 23 megyei jogú városban, illetve Budapesten van igazán nagy politikai tétje. De a tízezernél népesebb helyekből – ahol a pártok mindenképpen igyekeznek pozíciókat nyerni – sincs talán még 140 sem. Kétségtelen, hogy a teljes magyar népesség kétharmada ilyen városokban él, de mi van a többi háromezer településsel?
Hibás itt az egész rendszer, amit az önkormányzati választási kampány során az egymással szembe feszülő politikai erőknek legalább fel kellett volna vetniük. Mert csak gondoljunk bele, hogy van Magyarországon majdnem négyszáz olyan település, ahol még kétszázan sem laknak, hétszáz helyen a népesség száma nem éri el az ötszázat, s lehet még 670 község, ahol ezernél kevesebb lakos van. Ez meghaladja az összes hazai önkormányzat felét, bár csak a hazai népesség hét százaléka érintett.
Mindezek ellenére majdnem 3200 polgármestert és 17 ezer települési képviselőt választhatunk, bár a legkisebb falvakban csak két fő kerülhet a képviselő-testületbe. De mondja meg már valaki, mit is jelent az alaptörvény azon rendelkezése, amely szerint a helyi önkormányzat gyakorolja az önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető jogokat, meghatározza költségvetését, annak alapján önállóan gazdálkodik, s az e célra felhasználható vagyonával és bevételeivel kötelező feladatai ellátásának veszélyeztetése nélkül vállalkozást folytathat, meg dönthet a helyi adók fajtájáról és mértékéről?
Ez így nyilvánvalóan komolytalan, mert egy pár száz fős községnek aligha van saját bevétele, hanem lóg az állami csecsen, miközben gondoskodnia kellene többek között a helyi közterületek, közutak, a köztemetők fenntartásáról, a közvilágításról, az óvodai elhelyezésről, s a rászoruló lakosok segélyezéséről. Mellesleg a csaknem 3200 településből 2400-ban átlagosan kevesebb mint kétezren élnek, és azt a másfélmillió, zömében hátrányos helyzetű embert nemigen érdekli a nagypolitika.
Van egy másik szempont is, mert az állam felismerte, hogy bizonyos lakosságszám alatt nem lehet önálló polgármesteri hivatalt fenntartani. Így jutottunk el oda, hogy a több mint 3150 település közül csak mintegy 550 tart fenn önálló hivatalt, 740 a székhelyén társközségekkel közös hivatalt működtet, 460 helyen van időszakosan kirendeltség, 1400 községben viszont nincs semmi, tehát ha az ottani polgárnak dolga lenne a helyhatósággal, akkor utazhat.
Ez önmagában nem ördögtől való, de az alapellátásokhoz való hozzáférést mindenkinek biztosítani kellene. Ha egy kistelepülésen nincs háziorvos, nincs patika, nincs óvoda és iskola, az ilyen településen lakók sem kerülhetnek hátrányos helyzetbe. Na, ezen is érdemes lett volna vitatkozni az önkormányzati kampány során, mert sokszázezer emberről van szó.
Úgy tűnik azonban, hogy a szexügyek és a korrupciós botrányok mellett erre már nem figyelt senki. Pedig az országos nyilvánosságból indokolatlanul kiszorult kistelepülési polgármesterjelöltek helyett legalább a „nagyok” emberei firtathatták volna, hogy mi lesz a többnyire elnéptelenedő falvakkal? Azokat végképp halálra ítélte a rendszer? Pedig lehetne megoldás: nem kellene a majdnem 3200 önkormányzathoz ragaszkodni, hanem a bohóckodás helyett szülessék döntés arról, hogy nincs ennyire szükség, hanem optimális mértékre csökkentsék azok számát. A 66 milliós Nagy-Britanniában valamiért beérik 490 önkormányzattal.
Ennek nyilván méretgazdaságossági okai is vannak, hiszen minél többen tartoznak egy helyhatósághoz, fajlagosan annál olcsóbb a település üzemeltetése, s jobban telik iskolabuszokra, az orvosi ellátás, s más alapvető közszolgáltatások biztosítására.
Ehhez persze a döntéshozóknak kellene venniük egy nagy levegőt. A megoldás ugyanis nem például az iskolák, az egészségügyi intézmények, az okmányirodák vagy a szociális ellátások nagyobbik részének államosítása lett volna. Az önkormányzatoknak nyújtott állami támogatást – amelynek összege egyébként a Fidesz-kormány alatt 1400 miliárdról hatszázmilliárdra csökkent – egyszerűbben is el lehetne osztani, ha nem 3200 partnerrel kellene szembenézni.
Másfelől a rendszer mindjárt igazságosabb lenne, ha az önkormányzati bevételeket nem a központi akarat alapján osztanák újra, hanem a jómódúbb városoknak – amelyek képesek lennének iskolát vagy kórházat fenntartani – kellene támogatniuk a környező településeket. A leszakadó térségek persze ettől még kaphatnának kiegészítő támogatást, de alapvetően a helyi vagy regionális kistérségi önkormányzatokra kellene bízni a döntést. Az pedig a jogalkotó feladata lenne, hogy – semmiképpen nem hatalmi szóval – megteremtse a források igazságos elosztásának feltételeit.
Akkor pedig nem lett volna szükség arra, hogy elvegyék a fővárostól és más városoktól, községektől az egészségügyi és oktatási intézményeket, s megvonjanak helyi hatásköröket. Az önkormányzati rendszer működhetne államosítás nélkül is, mert mondjuk a közoktatásról, a városi kórházak sorsáról, a segélyezésről mégiscsak helyben születhetne ésszerű döntés, ha annak racionálisabb keretet szabnának. De ezzel most nem törődik senki.
Sajnáljuk, hogy a kampány elsősorban a pártok egymás közötti viszálykodásáról, és nem a választókról – különösen nem a legkiszolgáltatottabb helyzetben levő emberekről – szól.
(Fotó: 24.hu)
