„Kivánjuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését” – ez az 1848. március 15-én kihirdetett 12 pont első követelése. Ki gondolta volna, hogy az 1990-es rendszerváltás után harminc évvel változatlanul aktuális a kérdés. Hivatalos cenzúra ugyan nincs, de a NER az elmúlt tíz évben mindent megtett annak érdekében, hogy elhallgattassa azokat a médiumokat, amelyek nem hajlandók a hatalom elvtelen kiszolgálására.
Március 15-e a magyar sajtó napja is, bár erről az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünneplése kapcsán viszonylag keveset hallani. Ami érthető is, mert a 2010 óta regnáló hatalom számára – Brüsszel, Soros és Gyurcsány mellett – kevés utálatosabb dolog akad, mint a független média. Papíron persze minden rendben van.
„Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét” – mondja ki a Fidesz kétharmados többsége által 2010-ben elfogadott sajtótörvény. Ez így helyes. Ugyanez a jogszabály írja elő, hogy a „médiatartalom-szolgáltató munkavállalója (...) jogosult (...) a médiatartalmak befolyásolására irányuló tulajdonosi vagy támogatói nyomásgyakorlással szembeni védelemre”.
Mondhatnánk, ez minden világok legjobbika, és az egész nyugati-európai sajtó hazudik a magyar médiahelyzetről, hiszen Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szerint a magyar médiumok többsége „kormányellenes álláspontot képvisel”. Deutsch Tamás fideszes EP-képviselő meg egyenesen azt állítja, hogy „Nyugat-Európából nézik irigykedve a magyar helyzetet”.
A politikus szerint a sajtószabadságot érintő egyik legmasszívabb korlátozás az öncenzúra. Úgy látja, a liberális újságírói mainstream kimondva-kimondatlanul elvárásokat fogalmaz meg minden szerkesztőséggel kapcsolatban, és ha valaki más szóhasználattal vagy logikával nyúl egy témához, akkor Nyugaton kiírja magát a hiteles és egzisztenciával rendelkező újságírók világából. Ehhez képest Magyarországon a kormánnyal szemben kritikus hangoknak korábban is volt és most is van fóruma – fogalmazott –, s nem bántják az újságírókat.
Ennek a nagyformátumú embernek igaza van: senki nem bántja az újságírókat – legalábbis egy-egy cikk miatt nem küldenek értük fekete autót –, miközben az egész rendszert a saját képükre formálták. Nincs cenzúra, nincs hatósági vegzálás, ám a NER számára nemkívánatos médiumok működését kisebb részben jogi, meghatározó módon azonban gazdasági eszközökkel teljesen lehetetlenné teszik.
Deutsch szerint nettó hazugság, hogy a politika, a 2010 óta hatalmon lévők, a kormánypártok vagy akár maga a kormány „bármilyen módon korlátozná a sajtószabadságot”. Ennél ügyesebbek, hiszen a hatalom közvetlenül tényleg nem avatkozik be a médiumok működésébe. Annyiban ez persze csúsztatás, hogy a szabályozási környezetet a kétharmad határozza meg, bár itt is ügyelnek rá, hogy a jogállamiság látszatát keltsék. Ami valóban csak látszat, hiszen például a rádiós és televíziós frekvenciák elosztásáért felelős Médiatanácsban kizárólag fideszes delegáltaknak jutott hely.
Nézzünk csak a nemzeti vagyon részét képező korlátozott rádiós frekvenciák elosztására egyetlen példát, a Klubrádió ügyét. A kétségkívül nem kormánypárti médium 2010-ig vidéki frekvenciák sorát nyerte el, így az ország jelentős részén foghatóvá vált. Ám a Fidesz ezt nem tűrte, és a rádió – erősen vitatható hatósági döntések nyomán – valamennyi vidéki, legutóbb pedig a budapesti frekvenciáját is elveszítette. A hatalom közvetlenül tényleg nem avatkozott be, de a Médiatanács tudta a dolgát. Ha úgy tetszik, felsőbb utasítás nélkül is – bár ezzel kapcsolatban lehetnek kétségeink – a Deutsch által kifogásolt „öncenzúrát” alkalmazta.
A magukat korábban függetlennek valló médiumok elleni támadások kapcsán a sor amúgy szinte vég nélkül folytatható, bár a hatósági beavatkozás direkt módon nem érhető tetten. Volt egyszer egy Origo, amit bedarált a Fidesz. Hasonló sorsra jutott az Index is, bár ez a hírportál nem vált teljesen olvashatatlanná. A nyomtatott sajtó területéről meg emlékeztethetünk az egykor jobb napokat látott Magyar Hírlapra és Magyar Nemzetre. A Népszabadságról már ne is beszéljünk, amit egyik napról a másikra szüntettek meg 2016 őszén.
Sajátos volt a Hír TV sorsa is. A G-nap után a Simicska Lajoshoz köthető médium egészen nézhető, már-már közszolgálati feladatokat ellátó csatornává vált, majd visszakerült a Fideszhez köthető tulajdonosok kezébe. Azóta az ellenzék iránti gyűlöletet szító mocsok fröcsög a képernyőről.
Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy az államilag létrehozott Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) – mint egy kisgömböc – csaknem ötszáz különféle médiumot nyelt el, beleértve az összes megyei napilapot is, amelyek mindegyike kormányzati szócsővé vált. Biztosan igaza van Deutsch képviselőnek, hogy az állam nem korlátozza a sajtószabadságot, legfeljebb a „baráti” médiumokat tömi ki kormányzati hirdetésekkel. A többi meg reklámbevételek híján – mert a versenyszféra hatalomhoz igazodó szereplőitől sem kapnak megrendelést – előbb-utóbb csődbe kerül.
Ami pedig a legszebb a történetben, az a közszolgálati médiaszolgáltatás. A feladata „a társadalmi és kulturális értelemben átfogó médiaszolgáltatás nyújtása, amely a lehető legtöbb társadalmi réteghez és kulturálisan elkülönülő csoporthoz, illetve egyénhez kíván szólni”. Mi több, kötelezettsége a „kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos és felelős hírszolgáltatás, valamint tájékoztatás”.
Ehhez képest mit látunk, hallunk az állami tévékben és rádiókban? Kőkemény kormánypropagandát, miközben a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap idén 117 milliárdból gazdálkodhat. Tehát a mi adóforintjainkból hülyítenek minket. Ezért csak azt üzenhetjük, hogy – 1848 szellemiségéhez hűen – továbbra is kívánjuk a sajtó szabadságát.
