Kicsinálhatja a Simicska-féle sajtót az Orbán-kormány? Azzal jogszerűen biztosan nem, hogy a volt fideszes oligarcha médiaérdekeltségeit tiltólistára teszi. Ez jó eséllyel sérti a sajtószabadságot, meg a diszkrimináció tilalmát, ezért az alaptörvénybe és az emberi jogok európai egyezményébe ütközik. Igaz, a kormányzat a jogszabályok felett áll.

A lázadás éve lesz az idei esztendő Orbán Viktor szerint. A miniszterelnök a kormányhoz közeli 888.hu-nak adott interjúban fejtette ki, hogy van egyfelől egy lázadás a középosztály részéről, amelynek magára hagyott, kiszolgáltatott tagjai keresik a kiutat. Ugyanakkor az európai nemzetek meg az unióval szemben lázadnak, mert Brüsszel a tagállamok szuverenitását kívánja korlátozni. S mindezt körbefonja a politikai korrektség, az elszigetelés, a megbélyegzés elleni szellemi lázadás – véli Orbán.

Mellesleg lehetne még sok más okból lázadni. Például az egészségügy vagy a közoktatás állapota, a tömeges elszegényedés, az új földesurak, a közpénzek szervezett lenyúlása, de akár a demokratikus intézmények elleni sorozatos támadások miatt is. Az Alkotmánybíróság megszállása, a bíróságok igazgatási rendszerének átalakítása, a független ellenőrző szervezetek legyűrése, a civilek üldözése után tavaly heves támadást intéztek a sajtószabadság ellen is. 

Fidesz-barát érdekeltségek megszerezték az Origót, az egyik legolvasottabb internetes portált. Az egykor kegyelt Simicska Lajos elbukta az ingyenes Metro újságot, meg a leghallgatottabb kereskedelmi rádiót, a Class FM-et, s alulmaradt Vajna András Györggyel szemben a TV2 tulajdonlásáért folytatott versenyben is. Mindemellett beszántották a Népszabadságot, és vazallusmédiává tették a megyei lapok nagy részét, mert azok Mészáros Lőrinchez köthető vállalkozói körhöz kerültek 

Alaptörvény-sértő bojkott a Simicska-féle sajtóval szemben

De ne akarjunk ilyen nagyot szakítani. Fókuszáljunk a véleménynyilvánítás szabadságának csupán egyetlen szeletére. Néhány napja derült ki, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának első embere, Balog Zoltán állítólag azt is megtiltotta, hogy a tárcája alá tartozó intézmények fogadják a Lánchíd Rádió sajtómegkereséseit, s az elkészült interjúk megjelenését utólag szintén leállította. Az ugyancsak Simicskához köthető Hír TV és Magyar Nemzet esetében hasonló lehet a helyzet.

Ez azért rendkívül érdekes, mert az alaptörvény szerint Magyarország elismeri és védi a sajtó szabadságát és sokszínűségét, biztosítja a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit. A 2010-ben elfogadott, ironikusan sajtószabadságról szóló törvénynek nevezett jogszabály kimondja azt is, hogy mindenkinek joga van arra, hogy megfelelő tájékoztatást kapjon a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint Magyarország polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről.

A sajtószabadsággal összefüggésben azt rögzíti a jogszabály, hogy az állami és önkormányzati szervek, intézmények, tisztségviselők, a hivatalos és közfeladatot ellátó személyek, valamint az állami vagy önkormányzati többségi tulajdonban lévő gazdasági társaságok vezetői – a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a médiatartalom-szolgáltatók számára, megfelelő határidőben történő rendelkezésére bocsátásával – a közérdekű adatok nyilvánosságáról, illetve az információszabadságról szóló jogszabályok keretei között kötelesek elősegíteni a médiatartalom-szolgáltató tájékoztatási feladatának elvégzését.

A közérdekű adat megismerése iránt szóban, írásban vagy elektronikus úton bárki igényt nyújthat be, és erre általában 15 napon belül érdemi választ kell adni. Azonban sovány vigasz egy újságírónak, hogy kérdéseit közérdekű adatigénylésként elküldheti az állami szervnek, amely jobbik esetben 15 napon belül majd írásban válaszol, rosszabb esetben hallgat, s megvárja, amíg beperelik és így csak hónapok múlva adja ki a kezelésében lévő információt. Nyilvánvaló, hogy az a médium, amellyel csak a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény keretein belül hajlandó egy egész ágazat kommunikálni, hátrányba kerül a hírversenyben a friss anyagokhoz jutó konkurenciával szemben.

Az viszont kétségtelen, hogy egyetlen jogszabály sem írja elő a miniszter személyes nyilatkozattételi kötelezettségét. Egy tárcavezető tehát viszonylag szabadon döntheti el, kinek ad exkluzív interjút, s kivel nem áll szóba. Másfelől a polgári törvénykönyv tiltja egyes személyek hátrányos megkülönböztetését. Így felvetődhet, hogy „a magának nem adok interjút” nem ellenkezik-e ezzel a passzussal.

És mi van az egyenlő bánásmóddal?

Az esélyegyenlőségről szóló törvény azt tartalmazza, hogy az „egyenlő bánásmód követelménye alapján Magyarország területén tartózkodó természetes személyekkel, ezek csoportjaival, valamint a jogi személyekkel és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetekkel szemben e törvény rendelkezései szerint azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell eljárni”.

Erre egy állami szervnek az eljárásai és intézkedései során illik figyelemmel lennie. Könnyen a diszkrimináció tilalmába ütközhet ugyanis az, ha valamelyik tárcavezető egy médium tulajdonosi szerkezetére figyelemmel dönti el, ki kaphat választ a kérdéseire közvetlenül tőle, ki írásban azonnal – ezzel előnyösebb helyzetbe hozva a hírversenyben az adott médiumot –, s kinek kell perelnie a közérdekű adat kiadása érdekében, ha meg akar tudni valamit.

A sajtóra vonatkozó jogszabályokból a miniszter személyes interjúadási kötelezettsége ugyan nem következik, de amennyiben ő egy újságnak nyilatkozik, jogszerűen a többitől is nehezen tagadhatja meg a személyes kérdezés lehetőségét. Mindazonáltal vannak nehezen támadható kifogások: miniszter úr csak a jövő héten, jövő hónapban, jövő áprilisban ér rá, és ebbe a sajtómunkásnak bele kell törődnie. Olyan jogszabály azonban sincs arról, hogy egy miniszter a megkeresések fogadását – és természetesen azok megválaszolását – bármilyen feltételhez köthetné. Nincs tehát baráti vagy ellenséges média, mi több, a törvény szerint a sajtótól és a magánszemélyektől érkező kérdések között sem lehet különbséget tenni.

Az viszont végképp elképzelhetetlen, hogy valaki az irányítása alá tartozó területek illetékeseinek is előírja, hogy kinek ne nyilatkozzanak, mi több, a megkeresésekre se válaszoljanak. Balog esetében ráadásul egészségügyi, oktatási, egészségügyi, szociális és kulturális intézmények soráról van szó. A Simicska-féle sajtót érintő tiltás így érvényes lehet például a kórházakra, az iskolákra, az állami fenntartású színházakra és múzeumokra egyaránt.

A Simicska-birodalmat érintő intézkedés – miközben az egykori fideszes oligarchát nem kell szeretni – vélhetően sérti a sajtószabadságot és diszkriminatív is. Az efféle módszerek persze nem ismeretlenek, mert a korábbi MSZP–SZDSZ-kormányok idején is voltak a hatalom számára kedves médiumok. Akkoriban szerveztek a kivételezettek számára háttérbeszélgetést, szivárogtattak nekik belső információt, és kizárólag a csókosok kaptak interjút. De legalább nem adták utasításba az általuk irányított intézményeknek, hogy melyik médium megkereséseire nem szabad még írásban sem válaszolni.

Balog állítólag a következőképpen indokolta a korábbi kormánypárti, mára kegyvesztett médiumok kukoricára térdepeltetését: „Az a helyzet, hogy amíg az önök tulajdonosa az, aki megsértette a miniszterelnököt, aki jó barátom, addig önöknek nem tudok nyilatkozni, nagyon sajnálom”. Ezért a kormányfőt védő emberminiszter több mint másfél éve nem áll szóba a Simicska Lajos érdekeltségébe tartozó médiumokkal. Az ágazati bojkott azonban nem egyszerű durcáskodás, hanem kőkemény szívatás.

Ahogyan Strasbourg látja

Az emberi jogi bíróság álláspontja szerint az információ megismerésének szabadságához fűződő jog alapján a kormányok nem tehetik meg, hogy valamely személyt olyan információ megismerésében korlátozzanak, amelyet mások közölni kívánnak vagy hajlandók lehetnek közölni vele. Mindazonáltal az információ megismerésének joga nem értelmezhető úgy, hogy az olyan tevőleges – pozitív – kötelezettséget róna az államra, amely szerint saját kezdeményezésére kellene információt gyűjtenie és terjesztenie.

A strasbourgi bíróság úgy látja továbbá, hogy az emberi jogok európai egyezményének 10. cikke – e szerint mindenkinek joga van az információk megismerésének és közlésének szabadságához – önmagában nem biztosítja az egyén számára a valamely közhatalmi szerv által kezelt információ megismerésének jogát és nem kötelezi a kormányzatot, hogy az ilyen információt megossza az egyénnel.

Ugyanakkor ilyen jog vagy kötelezettség keletkezhet egyrészt akkor, ha az információ közlését jogerős bírói döntés írta elő, másrészt akkor, ha az információhoz való hozzáférés ahhoz szükséges, hogy az egyén gyakorolhassa véleménynyilvánítási szabadsághoz való jogát, különösen „az információ megismerésének és terjesztésének szabadságát”, s ha a hozzáférés megtagadása e jogba történő beavatkozást valósít meg (Magyar Helsinki Bizottság kontra Magyarország).

Azt, hogy az információhoz való hozzáférés megtagadása beavatkozást jelent-e a kérelmező véleménynyilvánítási szabadságába, a bíróság az alábbi kritériumok alapján minden esetben külön-külön vizsgálja:

• Az információhoz hozzáférés iránti kérelem célja. A bíróság védelemben részesíti azt az információgyűjtést, amely fontos előkészítő lépése az újságírói tevékenység gyakorlásának.
• A kért információ jellege. A kért információnak közérdekűnek kell lennie, vagyis a nyilvánosságra hozatalának a közügyek viteléhez és a közérdeklődésre számot tartó kérdések átláthatóságához kell hozzájárulnia.
• A kérelmező szerepe. Az újságírók tevékenységét fokozott védelem illeti meg – Roşiianu kontra Románia – mivel a sajtó kitüntetett szerepet játszik a demokratikus társadalomban. Tekintettel arra, hogy az internet egyre fontosabb terepe a közönség hírekhez juttatásának és az információ terjesztésének (lásd például a Delfi AS kontra Észtország ügyet), a bloggerek és a közösségi média népszerű szereplői szintén a 10. cikk védelmét élvezi.
• Az információ rendelkezésre állása. A hatóság birtokában levő, tehát különösebb erőfeszítés nélkül kiadható közérdekű adatokhoz való hozzáférés megtagadása jó eséllyel a véleménynyilvánítási szabadságba történő beavatkozást valósít meg.

A konkrét esetben – a Simicska-sajtó diszkriminációja ügyében – tehát abból kell kiindulni, hogy az újságírók tevékenységét fokozott védelem illeti meg. Ennek magyarázata, hogy a sajtó kitüntetett szerepet játszik minden demokratikus társadalomban a közvélemény alakítása tekintetében. Az hogy az emberminiszter durcáskodása megengedhetetlen beavatkozást jelent-e a véleménynyilvánítási szabadságba (10. cikk), illetve ezzel összefüggésben diszkriminatív-e (14. cikk), akkor derül ki, ha az érintett orgánumok pert indítanak, majd annak minden hazai fórumon történő elvesztését követően az ügyet a strasbourgi bíróság elé terjesztik.

A jelenség persze aggasztó. Amikor a kormányzat bojkottot hirdet a nem kellően alákérdező médiával szemben, lényegében azt állítja, hogy joga van kiválasztani, kik ellenőrizzék a munkáját. Akinek kétségei vannak a tekintetben, hogy a hatalom által kiválasztott "független" ellenőrző intézmény munkája mennyire hatékony, vegye górcső alá az ügyészség, a számvevőszék vagy az Alkotmánybíróság utóbbi néhány éves tevékenységét.