A tisztességes büntetőeljárás elveiről szerveztek kurzust török bíráknak. A 16 ezer fős bírói kar negyedét bocsátották el a nyári sikertelen puccskísérlet után, s többségüket őrizetbe vették. Ügyükben hivatalban maradt kollégáiknak kell dönteniük, miközben szükségállapot van, és felfüggesztették az emberi jogi egyezmény végrehajtását, amely mellesleg a képzés tárgya volt.

Egészen meglepő az időzítés: a tisztességes büntetőeljárás – fair trial – emberi jogi aspektusairól szerveztek továbbképzést december 19-20-án bíráknak Ankarában. Ez azért váratlan fordulat, mert a török kormány július 21-én – a sikertelen puccskísérlet után – arról tájékoztatta az Európa Tanács főtitkárát, hogy az emberi jogok európai egyezményének 15. cikke alapján felfüggesztik az egyezmény alkalmazását.

A török államfő novemberben azt is világossá tette: ha a parlament elfogadja, aláírja a halálbüntetés visszaállításáról szóló törvény. „A demokrácia tiszteletben tartja az emberek akaratát. A nép pedig halálbüntetést szeretne. Azt mondják, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága visszautasítaná a lépést. Engem az nem érdekel” – fogalmazott Erdoğan. Ezzel figyelmen kívül hagyta, hogy országa 2006-ban ratifikálta az emberi jogi egyezménynek a halálbüntetés minden körülmények közötti eltörléséről szóló 13. sz. kiegészítő jegyzőkönyvét, amelynek alkalmazása a 15. cikkre hivatkozással sem függeszthető fel.

Nos, ebben a helyzetben kértek fel arra, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (Strasbourg), illetve az Európai Unió Bírósága (Luxembourg) ítélkezési gyakorlatáról beszéljek török bírák előtt egy kétnapos szeminárium keretében. Fókuszban az emberi jogi egyezmény 6. cikke volt, amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, s hozzon határozatot az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. 

Atatürk Törökországa

A modern, szekuláris Török Köztársaságot Mustafa Kemal, a törökök atyja (Atatürk) alapította meg 1923-ban. Kemal visszaszorította az iszlám szerepét, és európai mintára igyekezett átalakítani a török társadalmat, így a jogrendszert is. A szekuláris állam legfőbb támasza az igazságszolgáltatás, a bürokrácia és a hadsereg lett. Amikor a demokratikus választásokon a vallásos pártok jutottak hatalomra, a hadsereg rendre – 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben is – államcsínyt hajtott végre.

Törökország 1963-ban társulási megállapodást kötött, 1995-ben vámunióra lépett, 2005 óta pedig – bár már 1987-ben kezdeményezte a teljes jogú tagságot – csatlakozási tárgyalásokat folytat az Európai Unióval, illetve jogelődeivel. Ankara 1950 óta tagja az Európa Tanácsnak, s 1954-ben – Magyarországnál egyébként csaknem negyven évvel korábban – ratifikálta az emberi jogok európai egyezményét. 

Újabb puccs, majd tisztogatás

Törökország névleg parlamentáris köztársaság, azonban a jobboldali populista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) élén álló Erdoğan elnök egyre erőteljesebb hatalomkoncentrációt valósít meg. Kapóra jött, hogy a hadsereg egyes egységei – a korábbi mintákat követve – 2016 júliusának közepén államcsínyt kíséreltek meg: ellenőrzésük alá vontak kulcsfontosságú intézményeket Ankarában és Isztambulban. Az Erdoğant támogató civil tömegek azonban az utcára vonultak, a feltűnően ügyetlen puccskísérlet pedig gyorsan megbukott. A hatalmában megerősödött elnök az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen hitszónokot – korábbi szövetségesét – és az általa vezetett iszlámista mozgalmat tette felelőssé az államcsínyért.

A hivatalos verzió szerint a most terrorszervezetté minősített Gülen-mozgalom párhuzamos struktúrát hozott létre Törökországban, átszőve az egész államot, főleg az igazságszolgáltatást és rendőrséget. Az AKP Gülennel különben már 2013-ban szakított, miután akkor korrupció vádjával számos büntetőeljárás indult több kormányhoz közelálló személy ellen.

A gülenista szervezkedés elleni fellépés így most az igazságszolgáltatás feletti kormányzati kontroll megszerzésével kapcsolódott össze. A kudarcba fulladt puccskísérlet alkalmat teremtett a tisztogatások felgyorsítására: tömegesen vettek őrizetbe bírákat, ügyészeket, ügyvédeket és rendőröket. (Ha igaz az a hivatalos verzió, amely szerint az orosz nagykövetet december 19-én meggyilkoló rendőr szintén a titkos szervezet tagja volt, akkor van még feladat.)

A tisztogatási akciókra a szükségállapot 2016. július 21-i kihirdetése után került sor. Az eredetileg három hónapra elrendelt rendkívüli jogrendet január 21-ig meghosszabbították, s úgy tűnik, az jövő áprilisig marad.

Emberi jogok felfüggesztve

Szintén július 21-én Törökország arról tájékoztatta az Európa Tanács főtitkárát, hogy a 15. cikk alapján fel kívánják függeszteni az emberi jogi egyezmény alkalmazását, így a tisztességes eljáráshoz való jogot garantáló 6. cikket is. A 15. cikk alapján sem lehet eltérni az egyezmény élethez való jogot biztosító 2. cikkétől, a kínzást, embertelen vagy megalázó bánásmódot tiltó 3. cikkétől, a kényszermunkát tiltó 4. cikkétől, a törvényi rendelkezés nélküli büntetés kiszabásának tilalmát kimondó 7. cikkétől, továbbá a halálbüntetés, illetve a kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalmától.

Törökországban a tisztogatások során az ország 16 ezer bírájának negyedét – köztük az Alkotmánybíróság kettő, a legfelsőbb bíróság szerepét betöltő Semmítőszék 140 és a közigazgatási legfelsőbb bíróságként működő Államtanács 48 tagját – elbocsátották, míg sokakat államellenes szervezkedésben való részvétel gyanújával őrizetbe vették. Az ellenük indult büntetőeljárásokban természetesen a hivatalban maradt kollégáiknak kell ítéletet hozniuk. Az igazságszolgáltatási rendszer átszervezése a végrehajtó hatalom gyámkodása mellett folyik.

Ezzel kapcsolatban érdekes lehet, hogy amikor a strasbourgi emberi jogi fórum a tisztességes eljáráshoz nélkülözhetetlen bírói függetlenséget értékeli, a bírák kinevezésének módját, hivatali idejük hosszát, a külső nyomással szembeni garanciák meglétét, továbbá azt vizsgálja, hogy az adott testület függetlennek látszik-e (Campbell és Fell kontra Egyesült Királyság, 78. bekezdés).

A júliusban bevezetett rendkívüli jogrend lehetővé teszi, hogy a gyanúsítottat harminc napra bírói döntés nélkül is őrizetben tartsák (Magyarországon 72 órán belül dönteni kell az előzetes letartóztatásról). Az őrizetbe vételt követő öt napon át a terhelttől meg lehet tagadni, hogy a védőjével konzultáljon, bár ezen idő alatt az érintettet nem hallgatják ki. A terhelt és a védő egymással folytatott beszélgetését biztonsági okokból rögzíthetik, a náluk lévő iratokat lefoglalhatják. Az ügyész ráadásul indítványozhatja a védő lecserélését, sürgős esetben pedig maga is elrendelhet házkutatást az ügyvédi irodában. A vádiratot sem kell előre megküldeni, elegendő azt a tárgyaláson szóban ismertetni. Az ügyész ugyanakkor korlátozhatja a védő iratmegismerési jogát.

Ezekből a példákból is látható, a rendkívüli jogrendben igen nagy valószínűsége van annak, hogy tömegesen folytathatnak tisztességesnek nem tekinthető büntetőeljárásokat. Ennek ellenére a török fél maga kezdeményezte az emberi jogi képzést.

A résztvevők különben a török igazságszolgáltatás különböző szintjeit képviselték. Volt közöttük, aki szükségesnek tartotta felmondani a puccs előtti események hivatalos változatát. Azt az állítást sem merte senki nyilvánosan megkérdőjelezni, hogy a „párhuzamos struktúrához” tartozó bírák közvetlenül Amerikából kaptak instrukciókat. Bólogatás volt azonban, amikor arról beszéltem, hogy a politikusoknak, különösen a végrehajtó hatalom képviselőinek nagyfokú önmérsékletet kell tanúsítaniuk, amikor konkrét bírósági ügyekkel kapcsolatosan elvárásokat fogalmaznak meg.

Úgy tűnik, függetlenül a politikai nyomástól, a már kialakult emberi jogi kultúra nehezen irtható ki egy jogrendszerből. Ilyesmi nyilván nálunk sem fordulhatna elő.

Magyar Gábor