A rémhírterjesztés a jelenlegi háborús helyzetben különösen veszélyes, ezért az álhírek terjesztőit a kormány feljelenti – tudatta a Kormányzati Tájékoztatási Központ. Az üzenet nyilván annak az MSZP-s politikusnak szólt, aki aggályait fogalmazta meg a mentő- és tűzoltóautók üzemanyag-ellátása kapcsán. A büntetéssel való fenyegetés helyett azonban mindenki számára elérhető tisztességes, valós információkkal kellene szolgálni.

Komjáthi Imre, az MSZP elnökhelyettese pénteki online sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy önmagán, így az általa használt épületeken kezdje a spórolást a kormány. „Amíg nem telik a mentő- és tűzoltóautók megtankolására, addig ne hűtsék és ne fűtsék a Karmelita-kolostort se” – mondta az ellenzéki politikus. Hogy mire telik, s mire nem, nem tisztünk eldönteni, de Gulyás Gergely miniszter a múlt szombati rendkívüli kormányinfón újságírói kérdésre azt válaszolta: mostantól a rendelet értelmében minden kormányzati, illetve állami gépjármű piaci áron tankolhat. Arra a felvetésre, hogy ez érvényes-e a rendőrökre, a mentőkre és a tűzoltókra is, annyit mondott, „feltételezem, hogy igen”.

Ha ezt elfogadjuk, Komjáthinak annyiban igaza lehet, hogy a mentők és a tűzoltók is többet fizetnek az üzemanyagért. A megnövekvő kiadások fedezetét azonban a költségvetés biztosítani fogja – közölte pénteken a Kormányzati Tájékoztatási Központ. Ugyanakkor nem maradhatott el a szokásos „brüsszelezés” sem, mert hozzátették, hogy az üzemanyag- és energiaárak brutális emelkedését „nem pusztán az orosz–ukrán háború, hanem az értelmetlen brüsszeli szankciók okozzák”.

Ezt már álmunkból felriasztva tudjuk, azt viszont nem gondoltuk volna, hogy a kormány a büntetőjog eszközeit is képes bevetni azzal szemben, aki azt vélelmezi, hogy nem telik a mentő- és tűzoltóautók megtankolására. Ez ugyanis állítólag rémhírterjesztés, ami „a jelenlegi háborús- és energia-veszélyhelyzetben különösen veszélyes, ezért az álhír terjesztőjét a kormány feljelenti”.

Ezzel kapcsolatban nézzük először is a Btk.-t, amely szerint aki „közveszély színhelyén nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt vagy való tényt oly módon elferdítve állít vagy híresztel, amely a közveszély színhelyén alkalmas az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”. A dolog addig rendben is van, hogy a „szomszédos országban fennálló fegyveres konfliktus, háborús helyzet” esetén kihirdethető a veszélyhelyzet, amely a gyakorlatban egyébként rendeleti kormányzást jelent.

A jogállami jogalkotással szembeni egyik legfontosabb követelmény azonban a normavilágosság. Emiatt az egyik észrevételünk, hogy a Btk.-ban szereplő közveszély – olyan helyzet, ami a lakosság nagyobb tömegeinek életét, egészségét, javait közvetlenül érinti –, és az alaptörvényben olvasható, inkább csak a lehetséges kockázatokra utaló veszélyhelyzet fogalma egymásnak miként feleltethető meg. Ezt persze lehet akár kukacoskodásnak is minősíteni.

Ennél érdekesebb kérdésnek tűnik, hogy a jogalkotónak az állampolgárok számára világossá kell tennie a jogalkotói akaratot, tehát azt, hogy egyes jogszabályok egyértelműek, a következményeket tekintve kiszámíthatóak és előre láthatóak legyenek. A rémhírterjesztés esetében van néhány egyértelmű kapaszkodó: ezt a cselekményt közveszély helyszínén, nagy nyilvánosság előtt például valótlan tények állításával lehet elkövetni.

De hogy ez mikor válik alkalmassá az emberek nagyobb csoportjában zavar vagy nyugtalanság keltésére, azt nemigen tudni. Így a bíróságokra – végső soron az Alkotmánybíróságra – bízták, hogy alakítsák ki az ezzel kapcsolatos joggyakorlatot. Van egyébként a Btk.-ban más ilyen gumiszabály is, ilyen például a közösség elleni uszítás, amely miatt általában csak akkor indul eljárás, ha a gyűlölet felkeltésére irányuló közlés másokban aktív cselekvést vált ki. Ennek hiányában a gyűlöletbeszéd belefér a véleménynyilvánítás szabadságába.

Nagy kérdés, hogy mit kezd a jogalkalmazó a rémhírterjesztéssel? Ami azért is problémát jelenthet, mert a Btk. a zavar és nyugtalanság tényleges bekövetkezését nem követeli meg. Tehát ez nem úgynevezett eredménybűncselekmény, vagyis nem kell a tényállásban megfogalmazott következménynek megvalósulnia, hanem elég az erre irányuló akarat. Az elkövető felelőssége így csak akkor állapítható meg, ha bizonyítható, hogy valaki a rémhírterjesztéssel szándékosan kíván zavart, nyugtalanságot, bizonytalanságot kelteni a lakosság széles körében. Különben a véleményszabadság alkotmányos alapjogából kell kiindulni. Bíró legyen a talpán, aki ezzel a dilemmával képes lesz mit kezdeni.

Arról se feledkezzünk meg, hogy veszélyhelyzet idején a csalás, a lopás és a sikkasztás is súlyosabban minősül. Ebből az következik, hogy egy piti bolti tolvajra a szabálysértési értékhatárt meg nem meghaladó lopásért is két évnyi börtönbüntetést lehetne kiszabni. Hallott valaki róla, hogy ezt a rendelkezést bárhol alkalmazták? Ennyit a normavilágosságról...

Végezetül még egyszer: mindig, de különösen veszélyhelyzetben helyesebb lenne az állampolgárok valós tényeken nyugvó tájékoztatása, mintsem a kormány intézkedéseiről saját véleményüket megfogalmazó személyeket büntetőeljárással fenyegetni.