Hivatalosan meg sem kezdődött az európai parlamenti képviselőválasztás kampánya, de a kormány Brüsszel elleni gyűlöletkeltő plakátjait több ellenzéki párt már elkezdte átragaszthatni. Ez a bírói gyakorlat szerint a véleménynyilvánítás szabadságának részét képezi, másfelől polgári peres eljárásban esély van arra, hogy a megrongált plakátok miatt a sértett fél kártérítést igényeljen.
A plakátok átragasztása egyfajta polgári engedetlenségi mozgalomnak is tekinthető: az „elkövetők” tisztában vannak tettük esetleges következményeivel, de tudatosan vállalják azt. A „tettesek” pedig a hirdetések megrongálásával egyértelműen anyagi kárt okoznak, hiszen azok kihelyezéséért valaki fizetett. Most adott esetben a kormány, amely tájékoztatási kötelezettségére hivatkozva rendelte meg a plakáthelyeket, amelyeken mindenkit arról tudósítanak, hogy Soros György és Jean-Claude Juncker egy követ fújnak: mindketten bevándorláspártiak.
Ami természetesen ostobaság, mert erről szó sincs. Az amerikai milliárdos és az Európai Bizottság elnöke sem azt akarja, hogy Európa etnikai összetételét alapvetően változtassák meg, legfeljebb a bevándorlási válságra keresnek valamilyen megoldást. Azon lehet persze vitatkozni, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni, de az Orbán-kormány erre nem ad épkézláb megoldást, mindössze az idegenekkel – és az EU-val – szembeni gyűlölet felkorbácsolására alapítja a politikáját.
Mellesleg ezt teszik 2015, a menekültválság látványos megjelenése óta, amikor több százezren masírozták át Magyarországon is – zömében a szavakban bevándorlásellenes kormány közvetlen támogatásával, amely azóta azért több ezer embert befogadott, még Venezuelából is. De dolgozatunk lényege most nem ez, hanem a kampány.
Ami különösen aggályos, hogy a kormány látványosan összekeveri a tájékoztatási kötelezettségét a direkt politikai marketinggel. Nagyjából 2010 óta mást sem csinálnak, mint agymosást: ahelyett, hogy a kabinet működéséről szolgálnának tárgyszerű információkkal – így az uniós források felhasználása körül tapasztalt anomáliákról, Paks 2-ről vagy a TAO-pénzek felhasználásáról –, felesleges, látszatkérdéseket tartalmazó nemzeti konzultációkat folytattak, teleplakátolták hamis üzenetekkel az országot, a miniszterelnök meg buta levelekkel hülyíti a népet. Erre jó példa a legutóbbi iromány is, amelynek első pontja még mindig a nem létező kötelező betelepítési kvótáról szól.
Nem csoda hát, ha az ellenzék egyéb lehetőség híján átragasztja például az „Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel!” feliratú plakátokat. Amivel a kabinet ráadásul azt a látszatot kelti, hogy Brüsszel egy idegen hatalom, miközben Magyarország népszavazás útján csatlakozott az Európai Unióhoz, amelynek vezető testületeiben – a parlamentben, a Bizottságban és az Európai Tanácsban – ott ülnek a mi képviselőink is.
A döntéseknek tehát része Magyarország, így szó nincs róla, hogy bárki a fejünk felett határozna bármiről. A kormány azonban évek óta ezt sugallja, és a hazai ellenzéknek már hosszú ideje tiltakoznia kellene a félrevezető propaganda ellen – ha ehhez lenne bármilyen nyilvános felülete. De a pálya alaposan lejt, mert a kormány kezében a közmédia, meg az elektronikus, a nyomtatott és az internetes sajtó jelentős része is.
Így marad a polgári engedetlenség: az ellenzéki képviselők jelenlétükkel megpróbálták befolyásolni az állami televíziót, s letépik, lefestik vagy átragasztják a kormányzati plakátokat. Ami ez utóbbit illeti, amikor először próbálkoztak, a másként gondolkodókkal szemben rongálás szabálysértése vagy vétsége miatt indítottak eljárást. A bíróság azonban arra a következtetésre jutott, hogy a plakátrongálás a véleménynyilvánítás szabadságának része, vagyis az ilyen cselekmény nem büntethető.
Ez elővetíti azt is, hogy az európai parlamenti választási kampányban – amely hivatalosan április 6-án kezdődik – mire számíthatunk. Miután a plakáthelyek többsége is a kormányhoz közeli vállalkozások tulajdonába került, az ellenzéknek, amely egyébként sem rendelkezik megfelelő forrásokkal ahhoz, hogy a hirdetési piacon felvegye a versenyt a közpénzekből kitömött Fidesszel, marad a gerillakampány. Szóval átragaszthatják, lefesthetik, letéphetik a kormánypárti – vélhetően nem kis részben tiltott állami támogatásból fizetett – hirdetéseket, míg maguk alig juthatnak plakáthelyekhez.
Ez nem rossz ötlet, hiszen a plakátrongálóknak a most már csaknem következetesnek tekinthető bírói gyakorlat alapján büntetőeljárásra nem kell számítaniuk. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű, mert a hirdetés pénzbe kerül, s aki azt megrongálja, megváltoztatja, átfesti, egyértelműen kárt okoz. Akkor is, ha a cselekményének társadalomra való veszélyessége nem éri el a büntethetőség határát, hiszen csak a kormány – vagy egy párt – véleményétől eltérő álláspontjának kíván hangot adni. Mellesleg a kormánynak nem dolga, hogy politikai véleményt nyilvánítson, az meg végképp nem, hogy bármely párt mellett kampányoljon.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű, mert a rongálónak a mások javaiban okozott kárért a polgári jog szabályai szerint helyt kell állnia. Szóval ha belefér is a kampányhirdetések felülírása a véleménynyilvánítás szabadságába, ez egyfajta polgári engedetlenség, amelynek részesei tudatosan szembehelyezkednek bizonyos szabályokkal, s egyben vállalják annak jogkövetkezményeit. Ebben az esetben az okozott kár megtérítését, feltéve, hogy velük szemben ezt a Ptk. alapján bárki igényli.
Az efféle akciók a jelenlegi politikai környezetben teljesen érthetők, ám ennek ellenére sem feltétlenül maradhatnak következmények nélkül. Tényleg csak szándék kérdése, hogy az ellenvéleményüket a hirdetések felülírásával kifejezni szándékozó aktivisták ellen keresetet nyújtsanak be. Egy óriásplakát nyomtatása és kihelyezése pedig több tízezer forintba kerülhet, s igencsak kérdéses, hogy például a Momentumnak vagy a Jobbiknak lesz-e pénze kártérítést fizetni. Ettől persze az ellenzék nem adhatja fel a küzdelmet.
(Fotó: Momentum)
